Németh László könyve – Turul

„Az értelmes olvasónak nem kell mondanom - írja Németh László a Lányaim előszavában -, hogy e cikkek nem szülői dicsekvések; lányaim, amíg írok róluk, csak három gyermek - a gyermekek millióiból…. Azt adom tovább, ami ifjan megejtett, (s most mondom: jó volt, hogy megejtett) apaság, szülőség tőrbe csaló boldogságát.”

Ez az apa azonban orvos is, kitűnő író, nyugtalan; bírálószellem: a kis testeken, melyeket gyengédséggel von magához, az örökléstan törvényeit tapogatja; az elfogulatlanságért a kritikus felel, ő megszokta, hogy hitét tegye fel az igazságra és a jó mértékre. Az írónak jutott feladatul, hogy azt a gyerekszobai melegséget, amely írót és olvasóját átjárja - valóban meleget lehelő mondatokra bízza. Mégsem ezeken múlik, hogy a Lányaim több a lírai kitérőnél Németh László sokrétű életművében, s az önvallomásnál is nyitottabb boltozatú.

A könyvben hempergő négy kedves, mulatságos, villódzó kis lény valóban szerényen csak „tárgyául” szegődött a szülői boldogságnak, s önmaguk helyett az apát avatják írása hőséül. „Ahol megfordultunk - írja Németh, - mint édes ragályt terjesztettük a gyermek utáni vágyat”, - ez bizonyára így igaz, de ezt a vágyat, ilyen átható sugárzást az embert formáló anyagok közül csak a leglényegesebbek lökhetnek ki magukból. Németh László apasága - alapvonás. Átüt valamennyi írásán.

Néha csak mondatnyi rést szakít rajtuk, máskor két gondolatjel közt két szónyi beszúrás. Kényszere ez, vagy írói fogás? Talán Thomas Manntól leste el: a szellem testen-kívüliségéből vissza-visszalátogatni, ha csak percekre is, a magánügy hazai tájaira, s a két szint különbségével, mint képen az előtérbe helyezett alakkal, éreztetni a távlatot. De ez a módszer Németh Lászlónál egészen sajátos: a messziség arányában sűrűsödik az „én”, s a hazanéző már a küszöb táján első személyéhez többesszámot ölt.

Az új kötet Őskutatás gyermekekben című fejezetében mondja: „Mindnyájan úgy indulunk neki a világnak, mintha szentivánéji hóbortul csinálták volna. Az embernek talán nincs is más dolga a földön, mint a maga összenyírt természetét valóban egy természetté olvasztani”. Hány ellentétet forral és hevít ő is önmagában: „a költő hányódása a literátorban – „urbanitás” és „népiség” – „híg” és „mély” - a gyors siker s a siker szétszaggatása...” - ezt mind ő vallja magáról. S nem említi a leglényegesebbet a már megvívottat, a tolsztoji harcot. Az Ember és szerepben beszélt róla, amikor a házasság küszöbén megszabta élete arányait; regény és darab hordozták ki, gondoljunk csak például a Bűnre.

A szerzett javak, a társadalmi felelősség, mohóságunk és nemességünk összeférhetetlenségéről van szó. Nincs nyugtalanabb, mohóbb, érzékenyebb, harcosabb és sértődöttségéiben következetlenebb íróink Németh Lászlónál; de a Lányaim mintha megcáfolná jelzőinket: ez az író igazán, mélyen, tisztán apa, s apának lenni: türelem, hűség és teljes alázat. Hány gyerek sínylette meg, hogy apja alkotó volt: a művet illető önkénnyel és igényességgel gyötörte korccsá. Németh Lászlónak eleme a vita, de az apa nem száll vitába azzal, amit a véletlen nyírt össze „viccként” gyerekeibe. „Magda minta gyerek - írja kedvencéről, - de az emberek nem nagyon szeretik. Az emberek, azt hiszem, később még kevésbbé fogják szeretni.

Én azonban ebben a sok, félig-meddig ellenszenves tulajdonságban valami nagyon nekem tetszőt látok bontakozni. A közöny: tartózkodás. A hűtlen utazó-ösztön: tartomány a lelkében, melybe nincs bejárás. Akarnok, tehát lesz akarata. Rátarti, tehát nem osztja szét magát...” Mi makacsodik ezekben a sorokban? Annak vállalása, ami másokat taszít: a szeretet optimizmusa és önfeláldozó hűség Ha van kétségbevonhatatlan írói alkat, Németh Lászlóé az; termékenység és tömörség megférnek egy fedél alatt.

A papír amúgy melegében felszívja mindén indulatát. De apának is teljes, igazi alkat. A két hónapos tehetetlenül fekszik a testét körülvevő végtelenségben, a váladékaitól átázott vászonneműn, mint hetvenkétéves halódó dédanyja. Az apa felsóhajt: „Az ötödik gyermek válik el előttem a Világtengertől és sosem jutott rá időm ezt a kiemelkedést megfigyelni és leírni. Kata is három hónapos már s egy Ibsen tanulmányhoz gyűröm a Császár és Galileabelit...”

De a három hónapos kislány is nagy tanulmányt kap, kézmozgás, sírás, figyelem, nevetés, akarat alcímekkel, ahogyan az Ibsen tanulmányba is belelopózhatott valami a Katát pólyázó fészekmelegből. Mert Katát is, mint minden emlőn csüggő kis életet sajátos testiség véd és borít. S ennek a couleur locale-nak - íróink közül - éppen Németh László az igazi festője. Asszonyfigurái - akár a németalföldi portrék nőalakjai - majdnem mindig az anyaság méltóságában állnak elénk. Regényeiben az erotika a kétágyas szobáé. Nincsenek meddő asszonyai. Mint a kodex-iniciálék szentjei templomot, ők bölcsőt tartanak tenyerükön. Amikor Németh László a szülőség öröméről ír, kikevert színeihez keres motívumot.

Valamennyi könyvénél azt éreztem: az író körül soha nincs teljes magány. Mint csigához a háza, fölébenőtt a családi boldogsága. A Lányaimban írja: „Ági itt vibrál a dolgozószoba levegőjében; munka közben is szorongás fog el, ha a légfűtés aknája, mely a gyermekszobából a szelídebb neszt is lehozza, huzamosabban nem ad felőle hírt...”