Dtum
Login with Facebookk
1939 | Október

Babits Mihály - Könyvről könyvre

Ki a magyar? - Mostanában sokat tűnődtem a "magyar lényeg és jellem" titkain; írásban is föltettem a komoly és nehéz kérdést: mi a magyar? Lassankint rájövök, hogy nem ez az igazi kérdés. Legalábbis nem ez, ami ma korszerű; számtalanszor inkább izgatja a kedélyeket az a másik és konkrétabb kérdés: ki a magyar? Vagy még pontosabban: ki az, aki nem-magyar a magyarok közül - lehetőleg személy szerint és névvel megjelölve? Ez több mint érdekes, ez fölényt és hatalmat ad. Támadó módjára vetjük föl, gőggel és biztonsággal. Magunkat persze a priori magyarnak ítéljük. Mindenki más kétes, és ki van szolgáltatva bírói önkényünknek.

 

Ha a legtisztább magyar fajból származik is, még mindig lehet szellemi asszimiláns, "hígmagyar". Így mindig találhatunk alapot, hogy megvonjuk legalább a szellemi polgárjogot azoktól, akiket nem szeretünk, vagy akik minket nem szeretnek. Fennhatóságunkat kiterjeszthetjük a halottakra is, a régi nagy nevek sem tarthatnak vissza, mindenkit fölülvizsgálunk és igazoltatunk egy új, s minden eddigit érvénytelenítő shiboleth alapján.

 

Újraírhatjuk például ebből a szempontból az egész irodalomtörténetet, mint Németh László, akiről a múltkor beszéltem, s aki még Aranyt és Vörösmartyt sem találja elég sűrű magyarnak. Még egyszer vissza kell térnem rá, ő végletes példa, s legjellemzőbb tünet. Könyve mindennél jobban illusztrálja, milyen önkényes és akármit megengedő a szellemi fajiságnak ez a shibolethje.

Csakugyan magyarabb Kármán mint Kölcsey? S Kölcsey és Eötvös kevésbé "magvasak" Kármánnál, mert nem "mélymagyarok"? Micsoda játék ez nagyjaink nevével? Önkényes és öntetszelgő játék! És ez így megy egy egész könyvön át, mindenki osztályzatot kap magyarságából, hogy minő alapon, azt esetről esetre a szerző dönti el.

 

Egy egész korszakot el lehet marasztalni, mert az ősi, sűrű magyar íz hiányzik íróiból; viszont néha az is gyanús, ha megvan, idegen vérre vall, neofita buzgalomra, mint Dugonicsban, Gvadányiban. Kisfaludy Károly elég jó osztályzatot kap, sőt Petőfi apjává lép elő, noha tudjuk, hogy Petőfi nem sokra tartotta mint írót.

 

Dehát az irodalmi érték nem számít ebben az osztályzásban. Eötvösről például elismerhetjük, hogy nagy író, mégis baj van vele, mert a barátai Pepinek hívták. Igaz, hogy Széchenyit is Stefinek hívták. Széchenyi azonban tragikus hős, aki, mint Berzsenyi, mint Kemény, mint Ady, elfulladt a saját dicsőségében, a környező "hígszellem" csapdáiban, nyilván mert nem volt eléggé hígmagyar.

 

Ellenben ha Vörösmartyval, Arannyal történt ugyanez: az természetesen azt mutatja, hogy nem voltak eléggé mélymagyarok. Léha és szemérmetlen játék! Így akár Petőfi fölébe állíthatom valamelyik mai kedvencemet, mert ő már azt is ismeri a népköltésből, amit csak Bartókék tártak föl. Másoknál persze az se baj, ha semmi közük is a népiséghez és magyar ízekhez; elég, ha szembenálltak a "hígmagyar" nagyokkal, s elpusztultak ama bizonyos csapdákban.

 

Így lehet Péterfyből is "mélymagyar", bármennyire Nyugat gyermeke, műveltségében és vér szerint is; s így avatható "lángésszé" például Zilahy, közepes író és zavaros szellem, de kétségtelenül duzzogó és tüdővészes. (Szekszárdon ma is anyám asztalán áll a Magyar Koszorúsok Albuma; gyermekkoromban sokat forgattam, más híján és illő unalommal. Zilahy esszéit tartalmazza, díszkötésben. Ki gondolta volna, hogy ez a magyartalan és fellengős író valaha a" mélymagyarság" példájaként fog fölásatni?)


*

Visszametszés - Nem azért szaladtam végig ezen a furcsa irodalomtörténeten, hogy kritizáljam. Az ilyesmit nem is igen lehet. Amint látható, a szellemi fajiság nevében mondott ítélet még sokkal inkább Csáky szalmája, mint az, amely az irodalmi érték alapján válogat. A művészi tökéletességben mégis van valami kényszerítő. A magyarság határait azonban mindenki ott vonja meg, ahol akarja. Mi dönthet itt? A tárgy? A mondanivaló?

 

A "nemzeti szellem", ahogy Beöthy Zsolt korában nevezték? Vagy a látható, megfogható, stílusban jelentkező "magyarosság"? A szellemi fajkutatás előtt mindez nem számít. Az mélyebbre néz, és épp ezért ellenőrizhetetlen. Bizonytalanabb még a vérbelinél is. Nem csoda, ha ítéleteit óhatatlanul személyi rokonszenvek és ellenszenvek befolyásolják. Amikkel nem lehet vitázni.

De ez csak az egyes ítéletekre vonatkozik. Az egész ítélkezés mögött van valami, egy elv, egy ösztön, egy hangulat, ami már nem pusztán személyi. Ez magában a "kor lelkében" fészkel, érdemes kitapogatni, mint egy betegséget. Az elv a "visszametszés" elve: a kertész levágja a fölös hajtásokat, hogy a törzs maga zavartalanabbul, erőteljesebben fejlődhessen.

 

Evvel már nem lehet vitázni: nem biztos, hogy a botanika érvényes a szellemi téren is. A kultúra hajtásai nem mindenben hasonlítanak a fa ágaihoz. Ha a faágat levágom, sarjad helyette másik, még szebb ág; az Eötvösök és Arany Jánosok ellenben pótolhatatlanok, egyetlenek. Azonkívül a kultúra lényegéhez tartozik a szabadság. A nagy kultúrák úgy nőttek, "mint az őserdő". A szellem mindenfelé kinyújtja az ágait, ez a természete.

 

A kritika ollója magától értetődőleg és maghatározás szerint csak arra való, hogy a satnyát irtsa, a beteget, vagy az élősdit. A kertészolló viszont a törvényes származású, egészséges gallyakat is lemetszi, néha csak azért, hogy kevesebb legyen, hogy a lomb ritkuljon, ne terhelje a fát, ne vigye erejét szerteszét, véletlen és nem kívánt irányokba. A kertész diktátora a fának, és olykor zsarnoka: belekényszeríti egy megrajzolt vonalba, nem tűri, hogy koronát eresszen...

Ilyen diktátori ösztön hajtja a szellemi visszametszés hirdetőit is, de ennek a mélyén különös kishitűség lappang. Szeretnék megakadályozni, hogy a fa tovább nőjön, amerre elindították a századok; visszanyírni egy oly vonalba, melyet rég elhagyott. Szívesen lenyesnék minden ágat, mely a környező égtájak szellői felé tapogat.

 

Nem kívánják, hogy messzebb egekbe nyújtózzunk s széles terebélyt növesszünk; inkább még félnek ettől. Hangoztatják is, hogy ne kacsingassunk a nagy kultúrákra: a hatalmas fának nincs szüksége a visszametszésre, de mi kicsinyek vagyunk és vigyáznunk kell. Szerintük máris nagyon elkalandoztak lombjaink a törzstől, a fa már egészen elvesztette régi formáját.

 

Ezek a lombok már többé-kevésbé idegenek, s ahogy mindjobban elborítják a törzset, maga a fa idegenné válik önmagához. Visszametszeni! visszanyesni! ez a fa fertőzött, "hibás fejlődésű", irtani akár a legszebb ágakat is! "Ne ijedjünk meg a tabula rasától!" Mindet levagdosni, hogy csak az ősi, szent tuskó maradjon, a hamisítatlan, vad, vén, dísztelen tönk, mint egy dacos és babonás bálvány! Ez az utolsó reménye kultúránknak, ez a kegyetlen önműtét.

 

Ez a "komor történelmi realizmus". Itt állunk már félig eltűnve, elidegenedve önmagunktól; egyetlen mentségünk még ha kitépjük lelkünkből mindazt, ami asszimilált és európai, s leszünk kicsinyek és parasztok, akár műveletlenek is, de legalább szellemben fajtiszták, sűrűen és mélyen magyarok. Egy őrült kertész látomása ez, de már-már egy egész nemzedéket elfog ez a kertész-pszichózis. S alapja, mint a legtöbb pszichózisnak: a fogyatékossági érzés.

*

Kismagyar elgondolás - Van-e értelme ennek a fogyatékossági érzésnek? Lélektanilag mindenesetre érthető, mai veszélyes helyzetünkben, s egy kicsit a megrabolt ember lelkiállapotára emlékeztet, aki megmaradt kincseit szeretné utána dobni a rablónak, hogy elmondhassa: "Tőlem most már el nem vehetnek semmit!" Vagy inkább az Arany jégvert parasztjára, aki a pusztulást látván maga is paskolni kezdi szőlejét: "Lássuk hát, Uramisten, kettesben mire megyünk?" Itt is azonban áll a Deák mondása: amit elvettek tőlünk, még visszakaphatjuk; amit magunk adunk fel, örökre elveszett.

 

Ismétlem, lélektanilag érthető a lemondás hangulata, mely mindent inkább odadobna már egy kis nyugodalomért és biztonságért. Én nem tudom feltétlen elítélni és hazaárulónak kiáltani azt sem, aki trianoni veszteségünkben még bizonyos előnyt is lát, bár szörnyű áron vásárolva. "Kibogozódtunk a kiegyezés kényszerhelyzetéből; megszabadultunk a nemzetiségektől", mondja az író, akinek könyve e cikkek indítékait adta. Nem egy magyar érezte titokban ezt a megkönnyebbülést; de az ilyen érzés nem lehet tartós.

 

Néha jól eshetik kicsinek lenni, de számunkra a kicsiség nem megoldás. Elvégre nagyok azelőtt sem voltunk, s félős, hogy amint még kisebbek lettünk, egyik kényszerhelyzetből csak a másikba zuhantunk. Ez pedig már nem lesz "paritásos". Nemzetiségeink is vannak ismét, csak az elv ingott meg, melyre támaszkodva bírhatnánk velük. Magunk is hajlandók lettünk, beállni nemzetiségnek a saját hazánkban, s fajnak érezni magunkat az apró fajok közt. De mondom, a kicsiség nekünk nem megoldás, nincs hozzá tehetségünk.

 

Nem tudunk apró, egységes faj lenni. Ha nincs országunkban nemzetiség, magunk csinálunk magunkból magunknak, s ha tíz magyar van együtt, már ismét együtt van az egész nagy Magyarország, maga a szentistváni birodalom, népi összetételének ős tarkaságában, Tiszástul, Drávástul, a Marosokkal és Körösökkel, nem is említve a Vágot és Lajtát. Sőt gyakran elég ehhez egyetlen magyar is.

Ami áll a fajról és országról, ugyanaz áll a kultúráról is: abban sincs tehetségünk a kicsiségre. Kicsiség sokféle van, és a kicsiség relatív. Lehet valami kívülről kicsi, és belülről mégis lényegileg nagy és kiterjedt. A magyar kultúra legbensőbb lényegében sokszínű, tág és tárt; hatásokat és benyomásokat magába olvasztó; különböző fajok lelki hozadékát egységesítő; messze horizontokat átölelő. Hosszan beszéltem már erről más helyen, nem is egyszer. A magyar kultúrát nem lehet kicsinnyé, egyoldalúvá, fajivá apasztani: mert az akkor már nem is lenne magyar.

*


A mélyforrások - Amit mondtam, nem paradox: mennél mélyebb és szürkébb fajiságba akarjuk visszaszorítani a magyar lelket, annál inkább elvesztjük belőle azt, ami magyarrá s nemzetien különlegessé teszi. Ez különben többé-kevésbé minden nemzet kultúrájával így van.

 

A szellem világában különös törvények uralkodnak, s nem ellentmondás az, hogy ahol a fajiság legősibb, s mintegy irodalomelőtti, népi és paraszt mélyeibe szállunk le, ott túljutunk már a nemzeti különbségeken, s egy differenciálatlan, valójában nemzetközi réteghez érünk. Az a "mélykultúra", amelyet az elfeledéstől még utolsó pillanatban megmentett ősízű népmesék és balladák tárnak föl előttünk, nagyjában közös, vándor és nemzetközi, ahogy mindenki jól tudja, aki valaha tudományosan foglalkozott vele.

 

Nagyon jellemző erre nézve, amit éppen a "mélymagyarság" hirdetője - a magyar szellem fajtisztaságának apostola - mond egy újabb népies költőnkről: talán azért lett oly mély magyar költő, mert mint román származás, "a maga román mélyeit is használni tudja". Voltaképp a néplélek nemzetközi vagy inkább nemzetelőtti mélyeit "használja".

Távol vagyok attól, hogy az ilyen mélységek fölfakadásának ne örüljek, s tudom, mit jelenthet egy költőnek vagy egy irodalomnak, ha ezekkel az ősi népi forrásokkal kapcsolatot talál. A kapcsolat persze nem lehet szádékolt és programszerű... De viszont meg sem szakadhat teljesen anélkül, hogy a nemzeti irodalom gyökereit a kiszáradás veszélye ne fenyegetné.

 

A gyökereknek le kell érniök ezekig a forrásokig. Nagy tévedés volna azonban azt hinni, hogy ez a kapcsolat csak a népköltés vagy ősi népkultúra tudatos ismeretén alapulhat. Ezer csatornán és hajszálgyökéren át szivároghat az a nyelv és élet alig felfedhető rétegeiből, vagy akár a művelt irodalom és magaskultúra közvetítésével a költő lelkébe, mely tápláló nedveit a legmostohább kőzetek alól is csodálatos erővel tudja fölszívni.

S még nagyobb tévedés azt képzelni, hogy a forrás, mely a nemzeti irodalom gyökereit táplálja, azonos magával a nemzeti irodalommal. Vagy hogy például az a régi, tiszta fajiságú magyar kultúra, mely (Németh László szerint) a tizenhetedik században még fölhígítatlanul és tömény zamatával megvolt, nem volt talán egyéb, mint ennek a népi mélykultúrának valami kifejlődése és fölvirágzása. A magyar kultúra legkezdetétől fogva, és már eredetében és gyökereiben is egészen más.

*

Mandula és barack - A magyar kultúra szentistváni képződmény. Első királyunk szelleme indította útnak, s azóta ebben a szellemben haladt kilencszáz éven át, meg-megakasztva, de vonalából igazán sehol ki nem térve. Természetesen sokféle mélyforrás táplálta, sokféle íz gazdagította zamatait, balkáni és félszláv ízek is. De ez mégsem balkáni vagy félszláv, hanem nyugat-európai jellegű kultúra. A barackot vadmandulába oltják. Azért abból barack lesz, és barackot terem. A magyar kultúrának azonban még vad alanya sem volt balkáni, mert ez a vad alany a magyar őslélek volt, és az se nem szláv, se nem balkáni.

A történelmi magyar kultúra egyébként előttünk áll, s arca és növése egyformán mutatják, hogy a nagy nyugat-európai kultúrák édestestvére, kishúga ő. Ez tény, amin bajos lenne változtatni. Kazinczy nem valami félszláv ősiségből emelte ki irodalmunkat; ez az irodalom nyugati volt Majtény előtt éppúgy, mint Bessenyei után. Balassi és Zrínyi teljességgel európai karakterű költők, éppúgy, mint Arany és Vörösmarty. S ha ez hígságot jelent, hát hígmagyarok.

 

Sőt maga a vaskos és zamatos régi nyelv, amely a sűrű és mély magyarság hangulatával annyira megbabonáz, sokkal jobban hasonlít, nemegyszer éppen vaskosságában és zamatában a külföldi kortársak nyelvéhez, mint az ember gondolná. Régi olasz és francia krónikák olvasása közben, Rabelais vagy Montaigne lapjain olyan fordulatokra bukkanhatunk, melyeket ha magyar íróban olvasnánk, könnyen érezhetnénk jellegzetesen magyaroknak. Éppen régi ízük miatt. Még ez a sűrű, vaskos íz is európai bennünk!


Persze az ért nem "hatás"; a testvérek nem azért nőnek egyformán, mert utánozzák egymást. S az, hogy irodalmunk nyugati ízű, még nem jelenti, hogy hiányzik belőle a magyar zamat. Nyugati irodalom nem egy van. A magyar költő összetéveszthetetlen egy külföldi költővel, éppen annyira, vagy még sokkal inkább, mint például az angol a franciával. Áll ez legalább a nagyokra, kik nemzeti lelkünk igaz képviselői.

 

S Vörömartyra és Petőfire még nyilvánvalóbban áll, mint Balassira vagy Zrínyire. Őket méginkább reménytelen vállalkozás lenne maradék nélkül levezetni korunk európai irodalmának áramaiból és szellemi táraiból. A magyarság nem szegényebb, hanem gazdagabb lett bennük. Ez a magyarság azonban nem pusztán valami ős, barbár, szomszédainkkal is közös népiség. Hanem éppen az az európai születésű, minden gazdagságot befogadó, belső nagysággá táguló magyar nemzeti lélek, amelyet Szent István korában nyugati megtermékenyülés tett élővé, fejlődővé és messze századokba gyümölcsözővé.

*

Paraszti vagy nemesi kultúra? - Nem volna-e tökéletes hisztéria és katasztrófa-politika ezt a gyönyörű, s immár közel évezredes kincset félredobni és lebecsülni azért a képtelen és perverz ábrándért, hogy visszacsináljuk a folyamatot, mely szellemünket ily csodálatos módon kitágította, s ha már országunk megkisebbedett, legyünk lelkileg is kicsinyek a kicsinyek között? Kérdés, hogy ezzel közelebb jutnánk-e a körülöttünk élő kis népekhez, hisz ezek azóta maguk is már rég európai irányokban fejlődtek, maguk sem akarnak kicsinyek maradni, s csakugyan nem adnák oda a maguk Kazinczyjait és Arany Jánosait a népi közösség kedvéért. De meglehetősen következetlennek is látom ezt az egész dolgot.

 

Ugyanakkor, mikor szellemünket szűzen akarnók tudni minden idegentől, s mintegy fajilag megtisztítani: egyúttal azt is kívánjuk, hogy ez a szellem mégis folytonos kölcsönhatásban legyen apró, idegen fajú népek szellemével, kik véletlenül szomszédunkban laknak, de szellemi kultúránk kialakulására eddig kultúrájukkal alig volt befolyásuk? Ugyanakkor, mikor megbélyegezzük a német és nyugati hatás asszimilálását, örömmel fogadjuk a balkánit, mely számunkra százszor idegenebb?

 

Eötvös ellen óvatosságra int az ereibe kevert osztrák vér, s Erdélyi József iránt bizalmat sugall a román? A művelt, nagy nyugati nemzetek közösségét, ahogy mondani szokás, rühelljük, s mint a megvert gyermek, magunknál kisebbek közé kívánkozunk? Arany és Petőfi a népet akarták fölemelni az irodalommal. Mi úgy emeljük föl a népet, hogy sutba dobjuk az irodalmat?

Jól tudom, hogy divatos világnézet szerint nem szokás hinni tisztán szellemi eredetű állásfoglalásokban, s minden kijelentés mögött a beszélő vérbeli örökségét s osztályfelfogásait szimatolják. Tudom, hogy ellenem is készen állnak az ad hominem érvek, s már ott is settenkednek a tarackmód burjánzó irodalmi pamfletek sorai között. Azt mondják, azért beszélek így, mert jöttmagyar vagyok, s nem népi ivadék.

 

Hallom, hogy egy pozsonyi folyóirat többek közt avval akarja kisebbíteni a magyar kultúrát, hogy engem is szlávnak tesz meg, s a kismagyar elgondolás hívei szívesen visszhangozzák ezt a vádat. Noha az ő szájukban ennek nem szabadna vádként hangzani, hisz a magyar maga is szerintük úgyis már amolyan "félszláv" nép.

 

Nem szeretek származásomról beszélni, s eddig nem is igen tettem; de most úgy érzem, egyszer s mindenkorra meg kell mondanom, hogy nem vagyok "asszimilált". Ha az volnék, akkor sem érezném kevésbé magyarnak magamat; dehát nem vagyok az. Magyar nemesek voltak már dédapáim is, úgy apai mint anyai ágon, Tolna vármegyei magyarok. Annyi azonban igaz, hogy parasztok nem voltak. Ezért nem fogom szégyenleni őket. Így is közelebb voltak a magyar néphez, mint nagyon sokan azok közül, akiknek unokái ma a népiséget prédikálják.

 

Abból a művelt, literátus, gazdálkodó, de vármegyei tisztségeket is viselő magyar köznemességből eredtek, mely a magyar kultúrát, s benne a magyar irodalmat valamikor megteremtette. Mert a magyar kultúra eredetében és ősi alkatában nem paraszti, hanem nemesi kultúra. S azoknak, akik ezt a kultúrát eredeti jellegében, ősi magyarságában szeretnék visszacsinálni, ezt is talán tudniok kellene.

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98