Dtum
Login with Facebookk
1938 | Április

Bemutatók

Csathó Kálmán, mióta a Vígszinháznak dolgozik, hangot és levegőt változtatott. A Nemzeti Színháznak írt vígjátékai vidáman maliciózus modorban a vidéki magyar úri élet kissé maradi és félszeg, de kedves alakjait vitték színpadra, a szatírának azzal az enyhe oldatával, amely belülről, a saját szempontjából csipkedi az úgynevezett gentryt. Vígszínházi darabjaiban már a városi élet felé fordul s nyersebb ábrázolással, keserűbb társadalom-kritikával áll szemben ennek tényeivel.

 

Talán átmenetnek lehet minősíteni Felhők lovagja című darabját, amelyet még a Nemzeti Színház adott elő. Hogy ebben a levegőváltozásban mekkora szerepe van a genius loci-nak s mennyiben ered az író szemléletének a realizmus felé való eltolódásából, azt bajos volna megállapítani. Be is érhetjük azzal a ténnyel, hogy újabb fejlődése az erkölcskritika irányába mutat. Ezt mindenki megállapíthatja, aki látta Az én lányom nem olyan-t és még inkább, aki a március végén bemutatott Fűszer és csemegé-t nézte végig.

Ez már teljesen polgári darab, nemcsak azért, mert főképpen városi polgárok  egy kereskedőcsalád  szerepelnek benne, hanem még inkább azért, mert a sajátképpen polgári életformát, a kereskedőit, magasztalja fel s kegyetlen ítéletet mond a renegátról, aki elszakadva apái foglalkozásától, amely a családot gazdaggá tette, a gentry életformába igyekszik kapaszkodni. A darabban játszó kereskedelem-párti alakok mind rokonszenvesek, a gentryskedők és gentryk  talán inkább ál-gentryk  léha és parlagi figurák.

 

A kelleténél is inkább azok, a renegát Pammer-gyerek és cimborái mellett az író nem hoz fel semmi enyhítő körülményt. Ezért van az az érzésünk, hogy a tendencia túl van bizonyítva. Az író bekapcsolódott abba a közéleti áramlatba, amely a keresztény ifjúságot mindenképpen igyekszik a kereskedelem, az úgynevezett gyakorlati pályák felé szorítani s a propaganda hevében már a koncepcióban túlexponál.

Csathó régebbi darabjaiban rendszerint epikailag szétlazult a cselemény, apró, derűs jelenetkék intarziáival volt díszítve. Ezeket most elhagyta, szorosabbra fűzi a cselekményt, gondosabban állítja arányba az egyes részleteket s az alakok rajzában is élesebb vonalakat használ. A szembeállítás módszerével él: a haszontalan Pammer-fiút szembeállítja előbb derék, becsületes, vagyonszerző nagyapjával, aztán az üzlet első segédjével, aki védi léhasága ellen a családi üzletet és szószólója pátoszos szavakkal, melyek túlságosan nyíltan mondják ki a darab tendenciáját  a kereskedői foglalkozás becsületének.

 

Közbül van a család leánya, aki közvetít és hű marad a család hagyományaihoz, a végén felesége is lesz a kiváló segédnek. A szerkezet így nagyon világos lesz, az író a legegyszerűbb módszert alkalmazza benne, de az alkalmazásban nem zökken ki tervéből.

Alakjai közül elsősorban az öreg Pammer és nagyothalló felesége szereznek az írónak sikert. Csathó legjobban megrajzolt alakjai közé tartoznak ezek, sok apró vonásból, jellemző gesztusból és szóból a néző szeme előtt bontakozik ki formájuk. A két szerepet jól lehet játszani s két nagyszerű színész, Vizváry Mariska és Somlay Artur ragyogó kabinetalakot csinál belőlük.

 

Ahogy magatartásukból, szavak nélkül is kiragyog jóságuk, polgári becsületességük, ahogy érezni lehet bennük az öregség által lemorzsolt hajdani energiákat, az egykori házastársi szerelmet egymással való összeforrottságukban, amikor nem is kell szólniok és megértik egymást,  arra nem lehet mást mondani, minthogy tiszta alkotó művészet, Bulla Elmának kevesebbet van alkalma mutatni, az alak, melyet játszik, egyenesebb vonásokból van összerakva, de frissessége, polgári derűs okosságtól sugárzó lénye és szép beszéde szintén gyönyörködtető része az előadásnak.

 

Greguss Zoltán a segédet játssza; kissé merev szerepét nem sikertelenül igyekszik hajlékonyabbá tenni. A rengeteg sok kis szerep kifogástalan összehangolása s a második felvonás nagy díszletében, a jóforgalmú s áruval bőségesen ellátott fűszerüzletben a segédek és folyton jövő-menő vásárlók sürgése-forgása Tarnay Ernő rendezőnek egyik legjobb munkája.

Villámfénynél, Németh László első színpadi műve a legproblematikusabb színdarabok egyike, amiket láttunk. Vannak, akik el vannak ragadtatva tőle s nagyjelentőségű műnek tartják és vannak, akik lázadásnak tekintik mindennemű dramaturgia ellen. Mind a két félnek a maga szempontjából bizonyos mértékig igaza van  természetesen a túlzások leszámításával.

Tény, hogy a darabban, mikor a dolog lényegére kerül sor, az író kiveszi alakjai szájából a szót és maga beszél. Tény, hogy a párbeszédben az egyes szerepek szavai nem kapcsolódnak kellően egymásba, a szereplők mintegy párhuzamosan beszélnek, különálló monológokat mondanak. Tény az is, hogy a hangsúlyok nincsenek kellőképpen elosztva, a cselekményben néha túlzott hangsúlyt kapnak kevésbé fontos dolgok s ezért egyensúlya folyton inog. Észre kell venni azt is, hogy a szerepek inkább szerepek, mint három dimenzióban élő emberi lények, az íróból kikívánkozó mondanivaló van bennük dialektikus részekre osztva.

A darab mégis érdekes és súlyos. Az teszi érdekessé és súlyossá, ami dramaturgiai szempontból hibája: az író folytonos jelenléte. Olyan író műve ez, aki szüntelenül és gyötrőn érzi az élet felelősségét, nem tud belenyugodni a szükséges megalkuvásba s lázas izgalommal vergődik abban a hálóban, melybe a társadalom és család kényszerei és a saját túlméretezett prófétai vágya hajtja bele. Sajátságos önkínzó erkölcsi radikalizmus ez, amelynek a polgári józan ész ellentmond és szépnek találja.

A témát  értve ezalatt nem a cselekvény menetét és az alakokat, hanem a gondolatot, melyből az egész kinőtt  Németh László megírta már a Bűn című regényében. Egy ember  a darabban vidéki körorvos  nem bírja ki, hogy kellemes jómódban, anyagi gond és nélkülözés nélkül él, mialatt az emberiség tömegeit nyomorban, szenvedésben pusztulnak el. Végsőkig érzékeny, lelkiismerete nem bírja el a társadalmi igazságtalanságot s lassan megérik benne az elhatározás, hogy szakít eddigi életével, elhagyja családját, állását, környezetét és elmegy a koldusok orvosának, maga is részt kérve a koldusok kenyeréből. Ezt a darab főszereplője, az idealista körorvos olyan ideges hévvel fejezi ki, amely az író önmagával-vívódásából táplálkozik.


A villámfény, amely hirtelen rávilágít a körorvosban ébredező eszmébe, egy fiatal lány megjelenése. A svájci nevelőintézetből hazajött jegyző-lány, félig kacérságból, félig lányos kíváncsiságból érdeklődést mutat eszméi, törekvése iránt s a körorvosban fellobban a magnéziumfény: megtalálta azt a nőt, aki méltó osztályosa életének s kész lesz vele menni az új utakra. Természetesen csalódik, a lány nem az, aminek látja, nem különb, mint a többi lányok. Rájön a férfi örök magányosságára, egyedül kell megjárnia a maga útját.

A körorvossal ellenképként van szembeállítva a jegyző. Az életet öntudatlanul habzsoló férfi, aki föl sem tudja mérni barátja vívódását, gondolattalanul, sőt gondolatokat elhárítva él érzékei örömeinek, egyre-másra falja a nőket. Két család, mindegyiket rágja a szenvedés: a jegyzőnét szüntelenül gyötri, alázza a féltékenység, a doktorné azért szenved, mert férje olyan repülésre akarja kényszeríteni, amelyre nem képes és ezért elhidegül tőle. Össze van sűrítve az élet hazugsága.

A darab, ha csak a cselekvényét nézem, a körorvos lelkiismereti drámája. De ha meghallom a cselekvény mellékzörejeit is, észre kell vennem, hogy sokkal nagyobb teret súrol: benne van az élet legfőbb elemeinek kritikája. Az emberi átlag a pocsolyában fuldokol, a belőle kiemelkedő sivatag magányba kényszerül, itt is, ott is csupa szenvedés.

 

Egy író kínzott hangját halljuk, aki nem tud békét kötni sem önmagával, sem az élettel, mindkettőtől túlságos sokat követel s amit kap, csak az elégedetlenségét fokozza. Az örök elégedetlenség drámája ez. Egyensúlyukból kilendült emberek kiáltoznak benne segítségért, amely nem jön sehonnan.

 

Azzal a melancholikus meggyőződéssel jöttünk ki a színházból, hogy a körorvos hiába megy el az új útra, ahova lelkiismerete hajszolja. Ott is csak elégedetlen lesz és elkívánkozik máshová. Abból a fajtából való ember, aki mindig elkívánkozik onnan, ahol van s azt hiszi, a világgal van harcban, pedig csak önmaga ellen viaskodik. Csak önmaga körül forog, ezért tűnik fel önzőnek a családjával való kapcsolataiban.

Az előadás meglepetést hoz annak, aki a darabot előzetesen elolvasta. Sokkal jobban kihozta a hatásokat, mint ahogy az ember előre elképzelte. Ez csak részben az előadó-művészek sikere, kell lenni a darabban is valaminek, ami az embert izgatja. Aligha tévedek, ha ezt abban keresem, hogy a sokszor színpadszerűtlen, csaknem értekezés-stílusú szövegből valami belső forróság tör ki, mint a melegvíz a közömbös hőmérsékletű földrétegből, amelyet megnyitottak. Ez a megnyitás a színészek műve. A két vezető férfiszínész egyenértékű művészettel szólaltatja meg szerepe szavait és mozdulatait.

 

Tímár József ideges, nyugtalan lényét fejezi ki a körorvos vívódásában, játéka különös módon közel hozza a nézőtérhez az alakot, amelyet az író nem egész reálisan vetett ki a színpadra. Petheő Attilának realisztikus szerep jutott, a jegyző érzéki duhajságát, komor hangjait erővel és a jellemrajz biztosságával szólaltatja meg s különösen a saját élete miatti keserűségének folytonos éreztetésével teszi sokszínűvé játékát. A nőknek kevésbé hálás játszani valót adott az író. Szabó Margit és Rápolti Anna szerepe egyhúrubb, semhogy igazi színészi játékra adna lehetőséget.

 

Szeleczky Zita többszínű szerepében kissé halványnak érzik, de az utolsó felvonásban nagyon szép, finom hangjai vannak. Az intim közelség, amelybe a nemzeti kamaraszínházban a nézőtér a színpaddal kerül, szintén hozzájárul a darab és közönség közti kapcsolat felmelegedéséhez. A rendezés ellen csak egy megjegyzésünk van: különösen az első felvonásban a nem-beszélő szereplők mintha nem is tartoznának a darabba, közömbösen és tétlenül állnak ott.

Hát Péter cár is színpadra került, mint a magán-passzió és az uralkodói hivatás konfliktusának hőse. Lassankint megtanuljuk az egész világtörténelmet, ha soká járunk még színházba. Az orosz birodalom megalkotóját, akinek hatása még ma is befolyással van az oroszokra, Dékány András vitte a Nemzeti Színház színpadára Aranysziget darabjában. Két oldalát mutatja meg: a tengerbe szerelmes műkedvelő matrózt és az erényes menyecske papuccsal alatt nyögő férfit.

 

Az első a szabad tengerre vágyik, álma elmenni a tengerészekkel a legendás aranysziget megkeresésére, ahol a földön hever az arany. A másik mindig közbelép és visszarántja a cári kötelesség és a papucs igájába. Dékány Péterében van néhány falstaffi vonás, részeg, nagyzoló, érzéki és durva, de az egész rajzában nincs nagy szabás.

 

Ha nem tudnók a történelemből, ki volt Nagy Péter, ebből a darabból csak azt látnók, hogy handabandázó szertelen ember volt. Pedig a darab jól indul, első felvonásában a költözködés zűrzavarában bosszankodó cár, szeretője  későbbi felesége,  a házsártos Katalin jóízű komikus alaphangot adnak az egésznek. A továbbiakban azonban egyre jobban kiüresedik a cselekvény, a helyzetek nehezen vánszorognak előre és a színpad sokszor olyan, mintha élőképek állnának benne.

Ami mégis fenntartja az érdeklődést, az Kiss Ferenc gazdagon színező, érdekes játéka. A nagy temperamentumot játssza meg Péter cár alakjában, a végletek között élő, érzéki embert, akit mindig az impulzus hajt logikátlanul s kis ügyet és nagyot egyforma teljes gőzzel intéz el. Kiss Ferenc Nagy Péterje természetes ember  szemmelláthatólag a szerző szándékán túl is.

 

Somogyi Erzsi megjelenése, kedvessége megérteti az érzéki varázst, amellyel a cárra hat, de ahol a pattogó erőt kellene megmutatni, ott nincs meg lényében a hozzávaló hang. A kisebb szerepű színészek közül kiválik Kürti József az alak széles vonalú, egyszerű megformálásával, Szörényi Éva fiatal, lágy szépségével, Újlaki László és Kovács Károly a játék korrektségével.

A falu rossza felújítása megmutatta, hogy a régi típusú népszínműnek még él a Nemzeti Színházban némi stílushagyománya. Kiss Ferenc rendezése szerencsére megmaradt ennél a hagyománynál, nem próbálta modernizálni vagy feldíszíteni. Azt is látnunk kellett azonban, hogy nincsenek már a népszínműnek színészei. Nagy Izabella az egyedüli, aki tudja folytatni Blaháné hagyományát a népdal-éneklésben, bár játékában nincs meg az a könnyed báj, amire a népszínmű egykori sikere alapítva volt.

 

A másik énekes szerepben Jávor Pál megpróbálja drámaiasítani az éneklést, érzelmes dalokat is indulattal akar eltölteni, inkább szavalja, mint énekli azt, amit régi színészek szép illedelmesen a rivalda elé állva énekeltek. Csakhogy azoknak volt ének-hangjuk és ének-tudásuk. A többi színészek egyszerűen beilleszkednek a már klasszikussá vált szerepek régi sablonjaiba.

Harminc másodperc valóban kis idő, de nagyon hosszúnak tűnik fel, ha egy csóknak az időtartamát jelenti. Ezt bizonyítja Aldo de Benedetti Félperces szerelmében órával kezében a gavallér, akit a fiatal asszony elgázolt s aki egy ilyen "hosszú távú" csókért hajlandó lemondani a 150.000 lírás kártérítésről. Ez pedig azért van, hogy meg lehessen mutatni a gazdag polgári családot, amely fel van háborodva a gavallér szemtelenségén és aztán csaknem kényszeríti a szép menyecskét, hogy teljesítse a szemtelen kívánságot.

 

Olyan szatírikus ábrázolása ez a polgári anyagiasságnak, melyet jól ismerünk Maupassantból (lásd a L'Héritage című novella) és a múlt évben is láttunk ugyancsak a Belvárosi Színházban, az Egy millió pengő című darabban. Ismerős vígjátéki fordulat az is, hogy a fiatal asszony dühbe jön, mikor a lovag lemond a csókról s a végén, tekintet nélkül a kártérítésre, megadja a ravasz pszichológus fiatal úrnak. Ez a befejezés kilátást nyit arra, hogy az első csók nem egyúttal az utolsó is.

Kicsit elnyújtott história ez, de elmésen és kedvesen van előadva, jó társadalmi kultúrájú színpadi ember módján. Jó szerepei vannak, Lázár Mária szépsége és asszonyi okossága hatásos keretet kap benne, Ráday Imre elragadó kedvességgel játssza a gavallért, Nagy György a kicsit együgyü férjet, kisebb szerepekben Simonyi Mária, Góth Sándor, Soltész Annie, Lendvay Márta, Baróthy József kap egy-két mulatságos jelenetet.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A világ egyetlen sóhegye
Palesztínában, a Holt-tenger partján, amelynek vize hatszor sósabb a...
Perek sokasága tisztességtelen verseny miatt Perek sokasága tisztességtelen verseny miatt
Az üzleti verseny egyre élesebb és ennek következtében olyan...
A velenczei dráma A velenczei dráma
Velenczében a minap Naumow nevű fiatalember behatolt Komarowszki...
A kétlelkü Oroszország A kétlelkü Oroszország
Íme: megint a játék. "A cselszövő, a ki vele a világot meglepte" és...
Rémeset egy posta-hivatalban Rémeset egy posta-hivatalban
A bóbai postahivatalban megrázó tragédia történt a napokban. Milviusz...
Örökléstani vizsgálatok ikreken, az egypetéjű ikrek Örökléstani vizsgálatok ikreken, az egypetéjű ikrek
A két petesejtből származó ikrek mindegyikének külön chorionja...
Harcok Mezopotámiában Harcok Mezopotámiában
1916. áprilisában a törökök Kut városánál körülzártak és foglyul...
A BEAC úszóversenye A BEAC úszóversenye
Sipos szenzációs eredménye volt a BEAC versenyének legkiemelkedőbb...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98