Sárközi György versei
AZ IGAZI HALÁL
A Rémület egykor kitalált
egy zörgőcsontu, nyurga Halált,
egy sárga lapátfogu szörnyeteget,
kinek szemgödre üresen mered,
s ha érint valakit jégujjaival,
az megremeg és nyomban belehal.
Nem csont a Halál, nem szörnyeteg!
Fehérhusu, lomha, élveteg
asszony: barnavirágu keblein
elringatja benned, mi földi kin.
fekete bajával bebugyolál,
hogy meggyógyuljon benned, ami fáj.
s telt szája, mely nedves és eleven,
úgy csókol meg, oly hosszan, melegen,
hogy lassan elájulsz karjai közt,
tested könnyű lesz, mint a köd
s mire a csókból fölocsudol,
se ő nincs, se te nem vagy sehol.
BETEGEK
A sárga nap, a remegő vén.
betegen fonnyad
a téli ég hűs lepedőjén.
Oly bágyadt, elgyötört a képe,
pedig alig van
egy kevés hőemelkedése.
Unatkozón a földre bámul:
éppen rálátok
mártonhegyi betegszobámból.
Bizony én is kutyául állok,
ágybörtönömnek
rácsán át nézem a világot.
Lázmérőm faggatom, vizsgálom,
és hajnaltájban
sóhajtva törlöm izzadságom.
Nem jól van így ez, öreg bátyám,
halott minden nap,
mit a beteg elnyög az ágyán.
Gyógyuljunk meg, kapjunk erőre,
s menjünk, rohanjunk
a hegytetőre, égtetőre.
S én a földről, te az egekből
izzón kiáltsuk:
„Hé, emberek! ébredjetek föl!”
BETEGÁGYBÓL
Az erkélyajtó üvegén keresztül
nézem a képet, mindig ugyanazt:
egy almafa sok girbe-gurba ágát,
melyek ropogva várják a tavaszt,
a kerítés száraz, kopasz sövényét,
amelyre néha rászáll egy veréb,
azontul egy üres ház sarka látszik,
melynek didergés lakja belsejét.
Agyamból ezt nézem reggeltől-estig
ennyi számomra az egész világ.
Hiába, hogy minden vonat továbbfut,
s nemcsak sarkából áll a nyáriház,
nemcsak egy verebe van a sövénynek,
s a kertben nemcsak egy az almafa,
amit nem látok, egy másik világé,
hova talán el sem jutok soha.
A mozdulatlan térben nincs reményem,
én az idő varázsában bízok:
a napot lassan elrágják a percek,
mint rossz tüdőt buzgó bacillusok,
s az uj napok megmozdítják a képet,
rózsaszínbe borul az almafa,
rigók s cinkék szökdelnek zöld-sövényen;
s a háznak is kitárul ablaka.
S noha a tér nem mozdul, egy szemernyit,
más lesz a kép, tüdőm büszkén dagad,
talán meg is gyógyulok örömömben
és másnak adom át az ágyamat.
Az erkélyajtó keretén keresztül
hadd nézze más a kert piros nyarát,
s a távol ablakban a fiatal lányt,
aki megrázza röpdöső haját.
SÁRKÖZI GYÖRGY
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!