NEMERE

Hallottad hangját a fenyőnek.
Mikor megrontva az erdei csendet
Húsába mart a fűrész,
Hogyan sírt, hogyan esengett,
S mikor ágaira egyenkint
Lecsaptak a fejszék.
Hogy horkant föl minden ütésre.
Elfojtva roppant keservét?

Hallottad csúf sivítását
A pöfögő, apró masináknak.
Amint a kolozsvári utcán
A lágy fadorongba vágtak
S az élő, nyöszörgő testet.
Mely gyantaszagot lehelt még,
Mint irgalmatlan szakácsnék
Apróra fölszeletelték?

S hallottad téli estéken.
Mikor odaülsz kályhád elébe
És két kezed rásimítod
A kályha langy cserepére.
Mint pattognak s sziszegnek
Az égő kis fahasábok
S füstjük kísértetként kilihegve
Mint súg-búg keserű átkot?

Nem félsz-e, gyáva gyilkos.
Ki hasznodért megölöd a szépet,
S életed nagyobb javára
Kiirtod azt, ami élet.
Nem félsz-e, egy nemerés éjjel
Hogy megindulnak a lomha
Erdők s hitvány fajod letiporják
S földöntik városaid halomra?

Sáros gyökereikkel
Megfojtják csecsemődet.
Szúrós, nagy ágaikkal
Halálba ölelik nődet
Szétrúgják pénzed és árud.
Mit gyüjtöttél s mit adtál-vettél,
S gyökeret vernek s tenyésznek
Ott, hol te bűnt vetettél.

Sárközi György: versek

NYÁRI ÉG, ZIVATAR ELŐTT

Mint szapora nyájak,
Jákob juhai, bárányai.
Vándorolnak a felhők
Végtelen karavánjai.

Gyapjasán és zsírosan.
Fehéren, feketén szállanak,
S mint lihegő komondor
Köztük kikukucskál a nap.

A tülekedő seregre
Rácsahol s szétrebbenti, de
Összecsap újra a falka
S egyre több benne a fekete.

Egymásra ugrálva, hágva
Tolulnak töméntelenül.
Az égi legelő lassan
Sötét lesz s elhidegül.

A Pásztorkirály hangja
Dörög most végig a réteken:
Megdermed a világ és aztán
Földre omlik a menny.