Szerencsés fickó vagyok. Amikor a Rákóczi út és Muzeum – körút sarkán felültem a villamosra, az egyik négyes sarokban kaptam egy ülőhelyet. A kalauz rögtön jött, jegyet adott a mellettem ülő koros hölgynek és a velem szemben ülő csinos, fiatal kisasszonynak. Tőlem nem kérte a jegyet és én olvasni kezdtem a déli lapot. Olvasás közben is éreztem azonban, hogy vizavim, a csinos dáma megértően néz rám, míg szomszédnőm, az idős hölgy korholóan fixiroz.

A Nemzeti Színháznál ismét hozzánk lépett a kalauz.

A hölgyek hallgattak és hallgattam én is, rendületlenül olvastam ujságomat. A csinos hölgy most már ugylátszik végképp szívébe fogadott, mert sugárzó szemekkel nézett rám, míg kevésbé elnéző, koros szomszédnőm csaknem átfurt megvető szemeivel. A Keleti – pályaudvarnál felszállt az ellenőr. A szembenülő kedves kisasszony mély részvéttel nézett végig rajtam, a haragos, pápaszemes idősebb nő arcán pedig valósággal virított a káröröm. Beletemetkeztem az ujságba, a színházrovatot olvastam.

Az ellenőr sorrajárta az utasokat és figyelmesen megnézett minden jegyet. Már ideért a mi különítményünkhöz és az idős hölgy valósággal passzióval lobogtatta felé hetijegyét. A csinos kisasszony is elővette átszállóját, melyet figyelmesen nézett végig és visszaadott az ellenőr. Most már eljött a döntő pillanat. A csinos lány szinte reszketve várta a fejleményeket, míg a koros diadalittasan fordult felém.

- Kérem a jegyét ellenőrzésre!- mondotta ki az ellenőr a döntő szót. A megszokottság biztonságával nyultam be kabátom balzsebébe és elővettem- havi bérletjegyemet.
- Köszönöm szépen!- távozott az ellenőr és én letéve ujságomat, végignéztem a hölgyeken.

Szomszédnőm kinézett az ablakon, nyilván nem tudta elviselni a heppiendet, vizavim, a tündéri lány, elővette kisregényét és nem nézett többé egyszer sem rám. Nem voltam többé érdekes személy.