Az egyik terézvárosi mellékutcán régies betűkből összeállított furcsa szövegű tábla ötlött a szemünkbe: özv. Kis Á- né
TEriTési válalat
felsz. 6.
Pontosan így.
- Ugyan mi lehet az a teritési vállalat?

Kétszobás udvari lakás egyik szobájában van a „vállalat”, a másik lakószoba. Termetes, idősebb néni fogad egy íróasztal mellett igen bizalmatlanul. A kövér néni előbb mindenáron azt szeretné tudni, hogy melyik hatóságtól jöttünk vizsgálódni. Hiába mondjuk, hogy nem vagyunk hatósági emberek, egész sor hivatalos írást tesz elénk amelyek azt bizonyítják, hogy neki igenis joga van az ipart űzni.
Csak nagy nehezen hajlandó végre nyilatkozni a vállalat céljáról.

- Nem uj dolog ez, kéremalássan, amit csinálok, illetve, sajnos, amit csináltam. A régi világban, még az első világháboru előtt Pesten kiterjedt iparág volt ez a teritési vállalat. Akkor „Tafeldeckerci”- nek nevezték és volt vagy 20- 25 hasonló vállalkozás. Akkoriban lakodalom, keresztelő, születésnap, névnap, nem igen esett meg nagyobb vendégeskedés nélkül. A háziaknak azonban többnyire nem volt elegendő és megfelelően díszes edényük a vendégsereg kiszolgálására. Akkor fordult a vendéglátó család valamelyik ilyen vállalathoz.

A legtöbb esetben azonban nemcsak az edényt adtuk, hanem a kiszolgáló személyzetet és a konyhai edényeket is, gyakran még szakácsnő, illetve főzőasszony is ment a vállalattól a vendéglátókhoz, majdnem mindig a vállalkozó felesége. Különösen farsang idején volt sok a dolgunk. Akkor még nem jártak tisztességes népek mulatóhelyekre, hanem az egyes családoknál tartottak házibálokat, amelyek persze nemigen estek meg nagyobb traktátumok nélkül. Ilyenkor mindig szükséges volt a Tafeldecker közreműködésére is. Azután a leányos házaknál ugynevezett „Kránzchenek” voltak, még a jourok előtti időben, ami megint csak vendéglátással volt egybekapcsolva.

- És most – kérdeztük- még mindig igénybe veszik szolgáltatásait?
- Ugyan kérem -, legyint lemondóan a kezével-, utoljára vagy 30 évvel ezelőtt csináltam egy nagy esküvőt. Akkor háromszáznál több személyre főztem négyfogásos ebédet. Hat pincérem hordta be az ételt csupa ezüsttálon. Hát igaz, most nem lehetne olyan ebédet főzni,- mondja miközben révedezve tekint a multba, néhai főztje kellemes emlékeit idézve maga elé.

- Sok olyan edényem van, amit most egyáltalában nem lehet beszerezni - folytatja a néni-, de hát persze, a vendéglőktől, kávésoktól nem kaphat az ember annyi kölcsöndíjat, mint priváthelyen. Bizony kérem, ez az én vállalatom az utolsó ebben a szakmában, a többinek a tulajdonosa mind elhalt., készleteiket elkótya- vetyélték. Én még a szüleimtől örököltem az egészet, ebben nőttem fel, ha én meghalok, nem lesz több Tofeldecker Pesten…