A tengeralatti aknák
Szinte a feledés boritja már a köztudatban az orosz-japán háboru borzalmait és tanulságait is egyaránt. Csak történetirók, a haditudományok művelői és a költők foglalkoznak az orosz-japán vizeken lejátszódott véres történelemmel. Pedig ez a háboru pecsételte meg a tengeralatti aknák sorsát.
Mindezideig inkább csak azért foglalkoztak ezzel a fegyvernemmel a tengeri hatalmak, mert a másik hatalom is fejlesztette azt. Ismerték jól rettenetes hatását, de mert az alkalmazása a saját hajóikat is veszélyeztette, nem feküdtek neki, hogy túlnagy gyakorlati jelentőséget adjanak a háboruban a tengeralatti aknáknak. Az emlitett orosz-japán háboruban azonban a japánok hihetetlen szerencsés eredménnyel pusztitották el az orosz tengeri haderőt, s ugyszólván ettől az időtől kezdve a legbehatóbb kisérletek folynak a tenger alatti robbanó aknák tökéletesitésére, s ma már óriási fejlődésen ment át a régi, 1800 korabeli Fulton-féle robbanóakna.
A gőzhajó föltalálója, Fulton Róbert nevezhető a tengeralatti robbanóakna föltalálójának is, s már 1796-ban fölajánlotta Napoleonnak találmányát. Napoleon, aki ellensége volt minden technikai alkotásnak, nem fogadta el, bár eleinte tetszett neki az ötlet, s a szerencsétlenül végződött Trafalgár melletti tengeri csata után szerette volna Fulton ötletét megvalósitani, de mégis lebeszélték róla. Fulton ajánlatát azután az angolok, majd az amerikaiak is visszautasitották, s nem is került szó erről, csak az északamerikai polgárháboru idején, amikor a kormány hajói közül 22 repült a levegőbe a Fulton-féle aknák révén, s 4 másik hajó is harcképtelenné lett.
Azóta több-kevesebb változással az aknákat a fekete lőportöltelék helyett dinamittal és más robbantószerekkel töltötték, s elérkeztek a mai kétféle formához. Van ugyanis független és függő akna-rendszer. A független akna olyan szerkezetü, hogy az elhelyezés után csak akkor robban föl, ha a hajó áthaladva fölötte megérinti a robbanást előidéző készülékeket. A függő szerkezetü aknák azonban csak akkor működnek, ha azt a parton elhelyezett megfigyelő állomáson elektromos vezeték utján gyujtásba hozzák. Mind a kétféle aknának megvan a maga előnye és hátránya, s mind a két szerkezetnek van létjogosultsága a tengeri háboru szempontjából nézve. Nyilt tengeren például a független akna, kikötőbejáratoknál ellenben a függő szerkezetü akna a célszerübb.
Az első ábránk képe egy független tengeri aknának, amelynek tetején rendkivül érzékeny érintőcsapok vannak. Az akna szerkezete és sulya olyan, hogy alig néhány méternyire sülyed alá a vizben, s ott lebeg, néha az áramlás el is hajtja, de gyakran lehorgonyozzák a tenger fenekére. Ha most egy hajótest alsó része végigsurolja az érintőcsapokat s csak egyet is letör belőlük, az akna robbantóanyaga azonnal müködésbe jön, s a második képünkön bemutatott detonációt eredményezi. Nincs az a hatalmas hajó, amely meg tudna állani az ilyen robbanásban.
A független aknák elhelyezése amilyen veszedelmes azokra, akik ellen elhelyezték, olyan veszedelmet rejt azokra is, akik elhelyezték. Bár pontosan meg van állapitva az aknák földrajzi helye, az eltávolitás mégis halálos veszedelemmel jár. Mert hiszen örök időkre nem lehet elzárni egy-egy tengeri utat, s a háboru végén a föl nem robbant aknák eltávolitandók. Régebben ez ugyszólván lehetetlen volt. Ujabban azonban ezeket a független aknákat is függőségbe hozzák azáltal, hogy vezetéket erősitenek rájuk, amelyek viszont kilométer távolságra az aknától egy-egy rejtett uszóra vannak lehorgonyozva. Ugy hogy a kiemelés akként történik, hogy nem az aknát, hanem az aknakihorgonyzó vezetékuszót keresik föl, s ezen a vezetéken át vagy fölrobbantják, vagy kivontatják a tengerből. Ez a körülményesség tehát amellett szól, hogy nyilt tengeren is függő aknákat helyezzenek el. A függő aknák ugyanis csak akkor robbannak föl, ha a figyelő állomáson levő villamos érintkezést létesitik. Ehhez természetesen az szükséges, hogy a figyelő állomás lássa azt az utvonalat és helyét, ahol az aknák el vannak helyezve, hogy abban a pillanatban, amikor az ellenséges hajók az aknák fölött elvonulnak, a villamos áram segélyével robbanást idézhessen elő.
Világos, hogy nyilt tengeren ez vakmerő vállalkozás, mert az ellenség főtörekvése elsősorban az, hogy a figyelő hajót pusztitsa el, ami a mai messzehordó ágyuk segélyével lehetséges is, s ha az ilyen figyelő elpusztult, az aknák veszélytelenekké válnak. Ködben pedig egyáltalában használhatatlan a figyelő hajó. Ugyanez áll a kikötőbejáratokra nézve is, ahol ugyszólván csakis a függő rendszerü aknák elhelyezése bir létjogosultsággal, de épen a ködös idő lehetősége miatt itt is független aknákat helyeznek el, mégis olyan formában, hogy a kiemelés lehetősége könnyen bekövetkezhessék. A két rendszer között azonban mégis van olyan lényeges különbség, amely a kikötőbejáratokban egyenesen követeli a függő rendszerü elektromos aknát. Ez a különbség abban áll, hogy míg a független akna a tenger szine alatt néhány méternyire van elhelyezve, s bármely hajó menne is át rajta, a robbanás bekövetkezik, a függő aknának az az előnye van, hogy 25-30 méter mélyen van elhelyezve, s a magunk hajói minden veszély nélkül átmehetnek rajta, mert csak az alatt a hajó alatt robban föl, amely alatt a figyelő állomás akarja.
A robbanás a független aknánál akként történik, hogy a fejen levő érintkezőcsapok egyike letörik, s ezáltal a csap alján levő kénsav végigömlik az akna belsejében elhelyezett klórsavas káli és cukorvegyüléken, amely érintkezés lángot ad, s ez meggyujtja a robbanó anyagot. Ez a rendszer minden aknánál egyforma. Csupán a gyujtás módja változik.
Az csak természetes, hogy az ellenségnek is megvan a módja ezeket az aknákat robbanásra hozni. Ha egy ilyen aknát föl tud robbantatni anélkül, hogy az benne kárt okozzon, a többi akna elpusztitása már nem nehéz. Ágyulövéssel igen nagy pusztitást lehet az aknák között okozni. Csak az aknák helyét kell kikutatni, s a küzdelem ellene nem lehetetlen.
Alig egy éve, hogy a napilapok hírt adtak egy Ulivi nevü olasz mérnök szenzációs találmányáról, melynek lényege az lett volna, hogy az infra-vörös sugarak segitségével nagy távolságból is bármilyen robbanószert föl lehet robbantani, - még pedig vezeték nélkül. A mérnök magyarázata szerint ezek a sugarak, melyeket külön készülék vetit a távolba – akárcsak a dróttalan elektromos hullámokat – ha utjukban fémet érintenek, illetőleg fémlapba ütköznek, nyomban gyujtósugarakká alakulnak át és fölrobbantják a fémtartályba zárt robbanó anyagot.
A perspektiva, amit ez a szenzációs találmány nyitott, valóban szédületes volt; nem kevesebbet jelentett, mint a háboru megszünését: mert ha az F-sugarakkal – igy nevezte el Ulivi az infra-vörös sugarakat – csakugyan föl lehet robbantani 20 km. körzetben minden torpedót, hadihajót, aknát, sőt shrapnelt és bombát is, - akkor a háboru teljesen lehetetlen …. És a francia sajtó, mely most a revanch-háborut sürgeti, diadalittasan adta hirül a világnak, hogy ez a nevezetes találmány és félelmetes titka – Franciaország tulajdona.
De a találmány még tökéletesitésére szorul, - ujságolták pár héttel később a francia hirlapok: a tudomány pedig szkeptikusan mosolygott. Állitólag a bresti hadikikötőben kisérleteztek az F-sugarakkal, majd – amikor ezek a kisérletek nem sikerültek – az olasz mérnök visszament hazájába, ahol alig pár hete kiderült, hogy a találmánya humbug, ő maga pedig közönséges csaló. Sajnos a háboru veszedelmei és borzalmai egyre nagyobbodnak s a kikötők védelmére vagy az ellenséges hajók fölrobbantására lebocsátott tengeri aknákat nem lehet fölrobbantani a távolból vezeték nélkül: s a modern hadviselés e félelmetes eszközei továbbra is rémei maradnak a haditengerészetnek.
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!