A kenyér, a mindennapi kenyér!

Mi a kik a kenyeret nem ismerjük máskép, mint szükséges járulékát izletes lakomáinknak, nem gondolunk arra, hogy vannak testvéreink, embertársaink sok ezerével, a kiknek a kenyér az egyedüli tápláléka, a kiknek imája nem megy azon túl, hogy „add meg mi nekünk a mi mindennapi kenyerünket” . Pedig mennyi édes emlék szövődik e szóhoz a múltból, saját életünkből!

Az elbújdosott fiúra azt mondtuk: „majd viszszahoz az édes kenyér!”Az elveszett nagy javakra azt jósoltuk: „lesz még szőlő, lágy kenyér.” A jégverésre azt mondtuk: „eltört a kenyér botja.”
Az apának a neve volt „kenyérkereső”. A jó baráté „kenyérpajtás”.A mit az apa az útjából hazahozott, az volt a „madárlátta kenyér”; a mit az anya otthon kisütött, azt hívtuk „kakastejjel, varjúvajjal sütött kenyérnek”. De jó is lehetett!

Csodákban, szent emlékekben is meg van örökítve a kenyér. Illlés prófétának a holló hordja a pusztába a kenyeret. A Messiás hat árpakenyérrel megvendégeli ezereit a hallgatóinak, s mikor utolsó vacsoráját tartja a tanítványaival, a kenyeret megtörve, így szól: „ez az én testem”.

Ez a szentséges kenyér hiányzik százezernyi honfitársunk asztaláról, üres tarisznyájából. A betegek, a gyámolatlan aszszonyok, a kisdedek ajka imádkozik érte. Gyorsan repül föl az ima az égbe, még gyorsabban jön alá a parancsoló válasz az égből, mi hozzánk, a kiknek Isten áldását kölcsön adta, bizonyára kölcsön és beszámolásra. 

Kincseink, földi dicsőségünk, nagy hatalmunk mind nem kisér fel bennünket az égbe; de jótetteink, a nyomorultaknak hozott segítségünk elkisér bennünket az örök bíró itélőszékéig. Az a darab kenyér ott lesz az osztó igazság mérlegén. Hallgassuk meg a százezrek elsóhajtott imáját: „add meg mi nekünk a mi mindennapi kenyerünket” s teljesítsük, a mit Isten válaszúl küld ez imára. Nekünk szól az Amen.

Dr. Jókai Mór.