Nagyon kedvelt nemzeti mulatsága a spanyolnak a bikaviadal. E czélra bizonyos apró testű, de igen dühös természetű bikákat tenyésztenek, melyek embert is alig látnak, míg fölnevelkednek. Az ilyen vad, szilaj bikákkal állanak szembe a viadorok, a közönség szeme láttára mindenféle vakmerő mutatványokat végeznek velük végre pedig leölik.

Egész különös, - rendesen igen nagy – nézőszínek – arénák – vannak e czélra a legtöbb spanyol városban építve, a közönség számára készült ülőhelyek mindenfelől körül veszik a tágas küzdő tért. a hol a viadalok végbe mennek.

A vadbika teljes sötét helyen van elzárva s innen bocsátják be egy ajtón a küzdő térre. A világosságra kerülő állat megpillantván a sok embert, de kivált a közelében álló viadorokat, még dühösebb lesz s bőgve toporzékolva tüstént neki rohan valamelyik ellenfelének.

Ez azonban egy ügyes ugrással kitér előle, míg a többiek vörös szöveteket lobogtatnak a bika előtt, hogy azt még jobban bőszítsék s újabb támadásra ingereljék. A bika megint támad rendesen ismét siker nélkül s csak ritkán történik olyan, hogy támadóját sikerüljön felöklelni, vagy falnak szorítani, mint az egyik képünkön is látható.

De még ez esetben is rendszerint megmenekül a viador, mert a küzdőtért környező korláton villámgyorsasággal átveti magát, társai pedig vörös szöveteikkel már ott termettek, hogy a bika figyelmét elvonják.

Az állat dühe a sok sikertelen támadás után egyre fokozódik, de természetesen fáradt is, majd szemlátomást megunja a harczot. Ekkor újabb játékot kezdenek vele. Egy vakmerő ember szemközt fut neki s azon pillanatban, mikor a bika fejét lehajtja, hogy döfjön, a viador már két, kis szalagokkal felczifrázott horgot döf a vállába.

A bika megint felbőszül s egymás után rohan a viadorokra, de ezek ügyesen félre ugrálnak a farkába és az oldalába kapaszkodnak, egy pedig egyenesen a szarvai közé ül, sőt van olyan, a ki ezen a helyen a szarvakba fogózva tótágast áll.

Szokták a bikát lóháton is támadni, midőn a lovas lándzsával szurkálja a bikát, de nem halálos sebet ejtve rajta, hanem csak hogy megsebesítse és bőszítse. Ilyenkor a lovak szeme mindig be van kötvem hogy a bikát ne lássák, mert különben nem lehetne velük bírni.

A lovas viadalnál már gyakran sikerült a bikákkal a lovat kihasítani, vagy lovassával együtt földönteni, de ekkor tüstént ott teremnek a vörös szövettel s annak lobogtatásával odább csalják a bikát, a lovas pedig ezalatt megmenekül: a lóval nem törődnek, mert az ilyen viadalra csak vén, keveset érő lovat szoktak használni.

Végre aztán mikor a bikát már soká hajszolták különféle módokon, következik annak a leöletése. A főviador, vörös szövet lobogtatással magára vonja a bika figyelmét s midőn ez rá rohan, az ügyes viador ebben a pillanatban a nyakába döfi egyenes, igen hegyes-kardját, mire az állat rögtön összerogyik.

Ilyen bikaviadalt mutatnak be közelebb Budapesten s, azonban itt a bikákat leöletni s durván kínozni nem szabad. Mindazonáltal a viadorok vakmerő ügyességén bizonyára lesz mit nézni.

Spanyolország egyik leghíresebb viadora meg is érkezett már társulatával Budapestre, egyik képünk oly öltözetben mutatja őket, a milyenben fel szoktak lépni. Bikákat is számszerint huszonnégyet egyenesen Spanyolországból hoztak, mert a mint állítják, nekik a magyar bikák nem eléggé vadak és veszedelmesek.