1904. novemberében megjelent egy angol szerző filozófiai művének magyar fordítása. Ártatlan, rövid híradás, nem különösebben érdekes. Vagy mégis?

Már tapasztalhattuk, hogy a századforduló környékén jelentős változások következtek be a természet- és társadalomtudományokban. Darwin, Freud, Marx és Nietzsche után a korábban biztosnak látszó világkép megrendült, a hétköznapi ember egyre kevésbé érezte magát biztonságban a világban. Hozzájárultak ehhez természetesen azok a társadalmi-gazdasági változások is, amelyek gyökeresen felforgatták a hierarchiát és a hétköznapokat, a „szabaddá” vált ember rákényszerült, hogy (újra) meghatározza önmagát – és rákényszerültek erre az egyházak is.

Darwin után ki kellett jelölni az ember helyét a világban (mert lehet, hogy közös ősünk van a majmokkal), Marx tanai nyomán a gazdaságban (mert lehet, hogy tőlünk független szabályszerűségek irányítják). Nietzsche gondolatai arra készettek, hogy átfogalmazzuk helyünket az időben és a történelemben (mert a racionalitás nem elég életünk irányításához) és Freud erkölcsi szabályaink és a társadalmi morál újragondolására kényszerített (hiszen ősi ösztöneink bármikor felbukkanhatnak).

Szükségképpen együtt járt ez azzal is, hogy átgondoljuk, mit is gondolunk Istenről és földi letéteményeseiről, az egyházakról – s végül, hogy az egyre nagyobb teret és hatalmat követelő „nemzetállamok” milyen viszonyban is állanak egymással.

A „kijelölősdi” több színtéren is folyt. Terepe volt a gazdaság, ahol valóságos termelési verseny alakult ki az egyes országok között – jól láthattuk ezt például a világkiállításokon. Verseny folyt a tudományban és a technikában az újabb és újabb felfedezésekért és találmányokért – eljátszottunk még azzal a gondolattal is, hgy vajon ki tűzhetné ki ama bizonyos lobogót, ha két nemzet expedíciója egyszerre érne el végre az „éjszaki sarkra”. És csata dúlt – szó szoros értelmében – a különféle hadszíntereken. Eme látszólag merőben eltérő jelenségek és folyamatok ugyannak a küzdelemnek a jelei voltak: az emberiség, a népek, a nemzetek és az egyén „reintegrációjának” - vagyis identitásunk újra-felépítésének.

Ahogy a történelem során már számtalanszor, ebben a folyamatban is felbukkant a misztika. Tudományos és annak látszó kutatások és művek egész sora hirdette a természetfölötti megfoghatatlan világának hatalmát az ember és a józan ész fölött és próbálta az „egyetlen, végső igazság” talaján megadni a választ a kor nagy kérdéseire.

Része volt ennek Henry Drummond és az általa képviselt „keresztény cionizmus” (vagy más néven „karizmatikus keresztények”) mozgalma is. Nem volt ez teljesen újkeletű irányzat, hiszen valójában már az 1200-as években létezett, de tömegmozgalommá csak a 18. század végétől vált.

Lényege elsősorban a próféciák felkutatása és magyarázata volt – ezek alapján kívánták megadni a választ a fentebb tárgyalt „nagy kérdésekre”. Ebben az időben már számos társulat alakult világszerte, többek között a Brit és Külföldi Biblia-társulat, amelynek tevékenyéségéről a hazai lapok is részletes tájékoztatást adtak.

Amint azt már számtalanszor tapasztalhattuk, ez a mozgalom sem volt egységes. A Henry Drummond nevével fémjelzett, ún. „futurista ág” a próféciák alapján Izrael helyreállítását jövendölte. Ez lett volna a záloga annak, hogy a hamarosan bekövetkező „utolsó idők” jeleként visszakapunk olyan, korábban elvesztett isteni ajándékokat (karizmákat), mint például a „kijelentés ajándékai” (a tudomány és a bölcsesség beszéde valamint a szellemek megkülönböztetése), az „erő ajándékai” (a hit, a gyógyítás és a csodatevés) és a „szólás ajándékai” (a prófétálás és a nyelvek magyarázata).

A másik ága az ún. messianisztikus irányzat volt, John Nelson Darby vezetésével. Alapgondolatuk az volt, hogy a Szentírás az emberiséget három nagy csoportra osztja: Izrael, egyház és nemzetek. E három csoportnak az üdvtörténetben más – más feladata lenne; a legfontosabb szerep Izraelé.

Ezek a Biblia-terjesztő társulatok (és természetesen a mozgalom egyéb társaságai) óriási tömegeket mozgattak meg a társadalom minden rétegéből. Többnapos prófécia-magyarázó gyűléseket tartottak; a legnevezetesebb ezek közül az angliai Albury parkban tartott évenkénti gyűlés-sorozat. Itt nemritkán több tízezres tömeg is összegyűlt s néha több mint félszáz prédikátor beszélt hozzájuk. A korabeli beszámolók szerint tömeges megtérések, csodás gyógyulások kísérték a prédikátorok útját, akik nemegyszer a „démonokkal” is felvették a harcot ezeken az alkalmakon. (Az idők folyamán ebből a mozgalomból alakult ki a „pünkösdi ébredés” irányzata is.)

A századforduló táján ezek a művek és mozgalmak pontosan beleilleszkedtek abba a gazdasági – tudományos - szellemi folyamatba, ami a világ átalakulásának szükségszerű velejárója volt. Természetes hát, hogy az egyik „nagy próféta” könyvét hazánkban is kiadják s erről az újságokból tájékozódhatunk. Különös jelentőséget akkor kap a híradás, amikor – száz év múltán visszatekintve – már látjuk, hogy a próféciáknak (különösen Izrael jelentőségének) hangsúlyozása nem csak a századforduló identitás-keresésébe, hanem egy későbbi és jóval tragikusabb folyamatba is jól illeszkedik; nevezetesen az antijudaizmus és az antiszemitizmus legújabb kori felángolásába.

Ha még emlékeznek rá, Nitzsche tanításai szándéka ellenére váltak a náci ideológia egyik – legalábbis időleges – ütőkártyájává. Ahogy Nietzsche gondolatai önmagukban nem lettek (nem is lehettek) volna elegendők az antiszemitizmus felszításához, önmagukban a „keresztény cionizmus” sem volt oka semminek. Mindkét elmélet része volt azonban egy olyan folyamatnak, amelyben a sok tényező egymásra hatása tragikus végeredményt hozott.