Sok fővárosi ember fájó szivvel búcsúzik őszszel a kedves Városligettől, elgondolva, hogy hány hosszú hónapon át nem láthatja már ezt a bájos helyet, ahol napi munkája után oly sokat gyönyörködött az ismerős fákban, pompás virágokban, a tavon uszkáló hattyúkban, a sétálók tarka tömegeiben, a katonazenekar játékában. Mind ennek tavaszig vége, addig már csak a kávéházakkal kell megérni!

Pedig hát felesleges így elszomorodni, de még búcsút venni is a Városligettől. Mert megvannak annak a maga téli bájai is. Ha fás, erdős részei nem oly nagyszerűek, vadregényesek is, mint például az ilyenkor teljesen elhagyatott Zugliget berkei, de mégis igaz gyönyörűséget találhatja a természetbarát az ő jól ismert fái, bokrai közt is, melyek most zöld lombok helyett ezüstnél csillogóbb zuzmarával vannak borítva.

Néha rájuk száll egy-egy fekete varju, vagy csóka, levernek egy csomó zuzmarát, a mi halk neszszel szállong alá a gyep hótakarójára. Ezek a fekete szárnyasok helyettesítik most a nyár fejér hattyúit, mint a fákon a zöld leveleket a fehér hó.

De az élénkség, a sürgés-forgás sem szünetel. Igaz, hogy hinták, forgómalmok, bábszinházak s más effélék csendes téli álomba merültek, ámde azért ugyancsak népes a Városliget, csakhogy a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le.