Ime, alig van már egy-kettő az élők sorában irodalmunk azon jelesei közűl, a kik Petőfivel voltak ifjak, Arany Jánossal együtt küzdöttek mint férfiak s a régi és az új nemzedék között élő kapocsúl szolgáltak, mint öregek.

Jókai után nyugovóra tért Szász Károly is, hogy a ki életében nem ismert pihenést, megpihenjen örökre a sírban. A mije volt, kincseit mind elosztogatta: költői lelkét hazájának, hitbuzgóságát egyházának, szerető, gondos szivét családjának s barátainak.

Nem visz magával a hant alá egyebet, mint a nemzet tiszteletét s szerettei mély gyászát; sirján a kegyelet virága fakad, mely nem fog elhervadni az ősz borújával, sem a tél havával, újra meg újra fel fog virúlni a fiak és unokák szivének melegétől.

Költő volt a javából, műfordító a legjavából; jó pap, jó polgár, fáradhatatlan munkása mindama sokféle ügyeknek, melyek gondjaira bizattak.

Halála mégis első sorban az irodalomra veszteség, mert bár viselt előkelő állami és egyházi tisztségeket, lelke az irodalmon csüggött legelső sorban s e mezőn vetette el a legdúsabban termő magot. Élete e ponton válik a magyar mivelődéstörténet egyik jelentős fejezetévé s hatása itt terjed ki a nemzet legszélesebb köreire.

Azt a helyet, mely halálával üresen maradt, kiváló férfiak serege csak összefogva tudja betölteni. Ez a legjobb mutatója annak, mily nagy munkát végzett. Szinte csodálatos munkaerő lakozott benne, a melyhez irodalmunkban csak a Kazinczyné és Jókainé fogható. Életrajza alig egyéb, mint a munka, a folytonos munka eredményeinek felsorolása.

Csak az tud így s ennyit dolgozni, a kinek egész lényét a munkájával kapcsolatos nagy czélok töltik be. Ha valakiről, Szász Károlyról ezt el lehet és el kell modnani. Dolgozott mindig és mindenütt, a hova dolgozni hivták s mindig a köz javára dolgozott. Nagy darab földet mélyen szántott meg s dús aratása lett belőle a nemzetnek, a mely most sirját beborítja virággal.