A XVIII. század embereinél főképen a túlságosan bő táplálkozás idézett elő nagy mennyiségű zavarokat s adott bő alkalmat a kuruzslók tudományának fitogtatására. Tallentyre feljegyzi, hogy a mi gond nélkül élő déd-apáink és dédanyáink a rendes déli harangszóra pontosan hozzáláttak bőséges ebédjük elfogyasztásához, de már délután három vagy négy órakor ismét szükségét érezték a táplálkozásnak.

Egészen a Viktória uralkodásának első időszakáig ez a rettenetes ebéd rendszerint tizenkét fogásból állott, mely fogások legtöbbnyire a lehető legtartalmasabb és nehezen emészthető ételekből állottak. Igaz, hogy ittak is utána szintén hatalmasan s addig-addig igyekeztek ellensúlyozni emésztési zavaraikat, míg rendesen az ellenkező eredményre jutottak. Szegény halálra fáradt patikusok egyebet se tettek egész nap, mint a „konyha és a vendéglő ellenszereit” keresték tüneményes szolgálatkészséggel.

Dr. S. G. Tallentyre a XVIII. század divatos betegségeiről írván, - mert hát ilyenek is voltak – megemlékezik arról, hogy ebben a században minden valamire való ember – köszvényes volt. Hogy a mi nagyrabecsült magyar elődeink meg ne nehezteljenek valahogy ezért a kijelentésekért: sietek megjegyezni, hogy angolokról van szó, a kiknél a köszvény biz’ manapság is túlságosan divatos betegség.

Ennek a köszvényes századnak leghívebben kifejező prototipusa volt Horace Walpole, a nagy angol író, ki az egykorú feljegyzések szerint, rendkívül előhaladott köszvénye miatt a folyékony orvosságoknak egész tengereit szedte be s a labdacsoknak valóságos hegyeit szedte be s ládaszámra fogyasztotta az ezerféle, de a légynek sem ártó porokat.

Köszvényétől azonban, - talán épen ezért, - sehogy sem tudott megszabadulni. Méltó köszvényes haragjában aztán akként igyekezett némi elégtételt venni magának a köszvény nélküli olvasóin, hogy a regényeiben szereplő valamennyi herczegnő és márkinő mind köszvényben, vagy az úgynevezett „köleskása-láz”-ban szenvedett.

Divatos betegségek voltak még ezenkívül ebben a korban a manapság is oly általánosan ismert spleen, - mely, úgylátszik, sohasem fog kipusztulni, valameddig csak egy szál angol lesz a világon, - aztán a különféle lázak és a hiszterikus bajok ezerféle fajtája. És – ki hinné? ezek a mi fogalmaink szerint vas szervezetű, örökké vidám kedélyű, kaczagó elődök sokféle – kedélybetegségben is szenvedtek.

Nem ritka volt náluk, - legtöbbször ugyan csak képzelősködtek, vagy inkább csak magukra erőszakolták: a „nyugtalanság, ingerültség, elégületlenség, nyomasztó lelkiállapot, ásítozás és nyujtózkodás”, -a mely rendellenes tünetek miatt szörnyű nagy volt az ijedelmük s azok okát minden egyéb másban inkább keresték, csak abban nem, a mi azokat valójában előidézte. No de egy jó érvágás segített mindenen és – szent volt a béke.

Ez a bizonyos érvágás vörös fonálként húzódik végig a XVIII. századbeli emberek betegségeinek egész krónikáján. Majdnem minden betegségnél ehhez folyamodtak a tudós és kevésbbé tudós doktorok, ha tudományuk őket egyébként már cserbenhagyni készült, - ezt alkalmazta a hiszékeny emberiségben a kuruzslók végtelen sokasága.

Fel van jegyezve, hogy ez az érvágás szép lassan valósággal esztelen szenvedélylyé fajult s alkalmazták roppan buzgósággal, akár volt rá különösebb szükség, akár nem. Volt rá eset nem egy, hogy a túlságba vitt vér-eresztést a boldogtalan pácziens az életével fizete meg.

Hát én igazán nem tudom, van-e olyan nagyon sok okunk visszasóhajtozni azokat a „régi jó idő”-ket?!

Zsoldos Benő