Délután öt óra volt, mikor egy Tulában fogadott izvoscsikkal (bérkocsi) Jasznája Poljánába érkeztem, a hol szinte hivalkodó szegénység fogadott. A mint kocsim a tula-hurszki műútról rátért arra a keréknyomra, mely a kastély parkjához vezet, távoli zsuppfedelű faskókat pillantottam meg, aztán nyesetlen liczium-sövényen keresztül, két omladozó pléh sisakos kapubálvány közt bejutottam a parkba.

 

 

Jobbról elvadult erdőcske, balról elhanyagolt négyszögletű hínáros tó fogadott, melyben parasztgyerekek fürödtek és halásztak, aztán a fák körül zöld tetejű egy emeletes fehér kastély tünt elő, hosszú kőerkélylyel, avult ablakkeretekkel, kuszáltan benőve az ereszig futó növényekkel.

 

Minden a magába mélyedt egyszerűséget mutatta. A közelben elrejtőzve (majd azt mondtam, hogy: elrejtve) a lombok mögött cserepes modern gazdasági épületek állottak, sokkal gondozottabbak , mint maga a kastély…

Kocsim megkerülte a kastélyt és a főbejárat elé gördült. Tolsztojt nem találtam otthon, mert jóval azelőtt kilovagolt a közeli erdőkbe. A grófné se volt a kastélyban: aznap Moszkvába utazott. Mindezt az elém jövő pitvarnoktól tudtam meg, a ki egyuttal tudtomra adta, hogy Makoviczky Dusán, a gróf orvosa szobájában van, ha óhajtom, annak bejelent.

Míg a pitvarnok odajárt , beléptem a ház előcsarnokába s az ünnepiesség érzésével néztem ott körül. A szemközti falat a mennyezetig érő üveges könyvszekrény foglalta el, s ugyan e helyiség egyik sarka léczes rácsozattal söntésszerűen el volt rekesztve. Ott hét inas épen ezüst evőeszközöket fényesített és rakosgatott rendbe.

 

Figyelmemet a könyvtár felé fordítottam, mert akkor nem jutott eszembe az, hogy az ott sorba rakott könyveket Tolsztoj nem magának, hanem nyilván látogatóinak tartja s tulajdonképeni könyvesháza valószínűen odafönn van, magánlakosztályában, a hová kiváncsi tekintet nem hathat el…

 

De nézzük csak, mivan az alsó könyvtárban? Elolvastam néhány német, angol és franczia munka czímét: ott volt az ó- és az új-szövetség, különféle más vallásos iratok. Gumplovicz „Szocziológiája”, Henry George Tolsztoj által nagyra becsült müve a single taxe-ről stb. Orosz nyelvű könyv egy se volt. Odaát az ezüst-edényeket buzgón fényesítették. Hm. A parasztruhás gróf, úgy látszik , sokat ád az asztalára…

A visszaérkező pitvarnok megzavart szemlélődésemben: jelentette, hogy az orvos szivesen fogad. Indultam a megjelölt földszinti szoba felé s némi otthonias biztonsággal nyitottam be oda, mert már előbb értesültem, hogy az orvos zsolnai származású magyar ember. Beléptem a szobába és bemutatkoztam.

 

Meglepett a szobában az aszkétikus egyszerűség. A szoba bútorzata mindössze két szék volt, egy ruháskredencz, spanyolfal mögött egy szalmafonatos ágy, és egy iróasztal , melyen szerteszórt kéziratlapok, a Biblia és egy felnyitott vaskos orvosi könyv hevertek: az orvost ép tanulmányai közepette zavartam meg.

Ki ez a Makoviczky, a ki érdemes arra, hogy a nagy iró földi porhüvelyét gondozza? Csak rá kellett néznem, hogy nyomban tisztába jöjjek vele. A klastromi szoba nyitott ablakán át bemosolygott a perzselő, tobzódó nyár, az ablakokhoz verődő zöld lombok, a hivalkodó szinpompás kerti virágok – és ebben az ellenmondásos milieuben, a szelid szőkeszakállas arczról egyszerűség, jóság, hűség és igénytelenség szólt felém. Ez az ember azok közül való, a kiknek kézszorítására mindig büszkék vagyunk…

Makoviczky dr. vegetáriánus, ép úgy, mint Tolsztoj s nemcsak szimpatikus, hanem érdekes ember is. Orvosi hivatását a legnemesebb értelemben fogja föl. Hallottam felőle beszélni, hogy betegeitől már Zsolnán csak annyi tisztelet díjat fogadott el, a mennyiből a saját életfentartása kitellett. Mikor elbeszéltem neki jövetelem czélját, kifejezte azt a meggyőződését, hogy a gróf el fog utasítani.

 

Tolsztoj ugyanis már unja, hogy nap mint nap 10-15 külföldi állít be hozzá és megbámulja, mint valami érdekes ritkaságot. Vannak köztük fölös számmal milliomos amerikaiak, a kik ugyan egy sort se olvastak el a nagy orosz könyveiből, de azért külön hajón jönnek át az Oczeánon, hogy láthassák.

 

No meg hogy egy aláírást kérjenek tőle autogramm könyvük számára… Ezekkel a gróf rövidesen végez. Megmondja kurtán és gorombán nekik, hogy a helyett, hogy őt háborgatják, okosabban tették volna, ha elolvassák műveit, melyekkel hatni és tanítani akar… Aztán sarkon fordul és faképnél hagyja őket. A gróf beteg és nem fogad s úgy volt, és is visszafordulhatok isten hirével. Az orvos azonban biztatott:

- Ha már itt van, mondta, azt ajánlom, hogy várja be őt. Minden a pillanatnyi diszpozicziótól függ, attól, hogy délutáni lovaglása közben nem jöttek-e a grófnak új gondolatai, miket papirra akar vetni?...

Épen felelni akartam valamit, a mikor egyszerre az előszoba felől siető katonás lépteket hallottam közeledni. Az orvos intett: az elhatározó pillanat itt volt. Dobogó szívvel álltam föl s egy percz mulva szemben álltam Oroszország legnagyobb fiával.

 

– Egyszerű fehér paraszt ingblúz volt Tolsztojon és bolyhos fekete szőrnadrág, a mely gyürött és giz-gazos volt a fűben való heverészéstől. Lábát poros, rosz szabású börczipő födte, de az egész fürge, csaknem szeles aggastyánban, a rám szegezett szelíd, de mégis szúrós, méla, de mégis mély tüzű szemekben, az előreugró bozontos szemöldökben és a kuszált sörényű fejen volt valami, a mi nyomban elárulta , hogy a muzsik-ruha alatt az orosz föld legkiválóbb fiának szive dobog és hogy a boltozatos ősz koponyában, a mélyen ülő szempár mögött világraszóló érzések és gondolatok isteni műhelye van.

Szemtől-szembe álltam hát a nagy északi óriással, a ki titán módjára sulyos igazságokat fejtett ki az Élet hegyéből s ezeket, mint hatalmas gránitkoczkákat, messze bedobta a társadalom kellős-közepébe, a hol dübörögve gördültek tova, bűnt és gonoszságot letiporva, hibát leplezve és megmutatva az üdvösséghez vezető utat.

Bemutattam magamat. Erősen, élesen megnézett, aztán rövid gondolkodás után öreges fátyolozottsággal a hangjában meghivott magához aznap ebédre. Hogy mit beszéltünk az ebéd alatt, azt a nyáron már megirtam volt abban az ujságban, a mely engem körutamra küldött. Most inkább ama személyes megfigyeléseimről akarok beszámolni, a melyeket Jasznája Poljánában gyüjtöttem s a melyek Tolsztoj egyéniségére élénk világot vetnek.

 

Bő alkalmam volt arra is, hogy adatokat halljak a gróf naponkénti életéről, mert az ebéd előtt, míg Tolsztoj szokása szerint pihenni tért, egy óráig sétáltam a háziorvossal és természetes, hogy a szláv szellemóriásról beszélgettünk. Elbeszélte nekem, hogy a gróf magánélete a lehető legegyszerűbb.

 

Reggel nyolczkor már talpon van s első dolga, hogy a hálószobályát rendbe hozza. Egyáltalán ő maga végez el minden cselédteendőt egész a hálószoba edényeinek tisztántartásáig , csakhogy, mint mondja, inasai emberi méltóságukban meg ne alázza… A kastély szolgái még a ruhadarabokat se kefélik ki a gróf helyett.

 

Saját szememmel láttam, hogy ebéd után, vejéhez utra keszülődve , Tolsztoj maga kaparta le egy avult fekete kabátról a rászáradt sarat s mellesleg megjegyezve ügyet se vetett rá, hogy itt-ott a felfeslett varrások közt előtüremlett a kikivánkozó vattabélés…

Felkelés után megmosakszik és felöltözik Tolsztoj, aztán dolgozó szobájába siet, a hol megreggelizik, sűrűn félbeszakítva étkezését oly gondolatok papirra vetésével, melyek ötletszerűen támadnak agyában. Délig még testgyakorlatot, vagy kerti munkát végez szögesdróttal körülkerített óriási gyümölcsösében. Ha az ásás , gyomlálás, nyesegetés már kifárasztotta visszatér pihenni, - az iróasztalához.

 

Déli früstök után és estebéd előttrendesen messze elsétál, vagy kilovagol kedvencz messzelátójához, a mely Wigwám-szerűen van fábol összeróva s a honnan messze ellátni a polyánai erdőkbe, melyeket a tatárjárás után  ültetett volt a szláv lakosság. Esti szürkületkor innen nézi a próféta lelkű nagy álmodozó, a mint a messze távolt apránkint elnyeli az esthomály?

 

A mint fák, bokrok, kigyózó utak távoli falvak beléolvadnak a szürkeségbe s kezdenek megvilágosodni és kigyúlni az ablakok a földön és a csillagok az égen… Hazatérve egy órát alszik Tolsztoj, aztán jó étvággyal ül az esti ebédhez családja körében, aztán meghallgatja az ügyes-bajos parasztokat, a kik tanácsért, vagy alamizsnáért a közeli falvakból, sőt gyakran a messzi távolból is a kastélyba jönnek.

 

Az ebédet nyáron a ház végéhez ragasztott üveges verandán tálalják és pedig a család többi tagjától eltérően, a kiknek húsételt is készít a franczia szakács, Tolsztoj számára csak növényi táplálék kerül az asztalra. Tolsztoj mohón eszik, öregesen csámcsogva és erről-arról beszélgetve a maga czikornyátlan egyszerűségével.

 

Míg beszél, áll az evőeszköz s az asztal körül ülők szemei mohón tapadnak ajakára, mintha az agg iró minden szavából proféczia zengene feléjük. Nagy feladat őt igy személyes közvetetlenségében megfigyelni, mert Tolsztoj szinte sugározza maga körül a nagyságot és a kápráztató fényes elmét.

 

Lényének varázsa oly erős, oly átfogó , oly betöltő, hogy bajos őt egyéniségének apró összetevő részeiben látni. Hosszu perczekig lenyügözi az embert hipnotikus erejű szeme, a mely alázatossá teszi azt, a ki mélységeibe néz. Találkozásunk alkalmával csak az első kritikus perczek után, mikor a varázs hatásaalól némikép emanczipáltam magam, kezdtem külsejét taglalni, hogy nini, milyen bozontos a szemöldöke, milyen széles, nyomott az orra és milyen kuszált az őszülő szürke haja és szakálla… és milyen furcsán nyilnak és csukódnak ajkai, mint a fogatlan öreg embereknél látható, a kiknek alsó arczfelét az előreugró áll és orr dominálja.

 

A nagy szellem csak a szemekből sugárzik mágikus erővel: az erős csontú test kissé hajlott, érzi az évek súlyát és már a közös végzetről beszél … Minő tékozlás a teremtéstől, hogy egy ilyen nagy embernek is meg kell öregednie!

Ha igazságosak akarunk lenni a nagy iró énjének megítélésében, minden tiszteletünk és hódolatunk daczára, a nagyságnak és a gyöngeségnek ezt a szembetűnő ölelkezését nemcsak az ő fizikai, de a lelki életében is észre kell vennünk. Nem a sértés vágya, de az igazmondásé szól belőlem, a midőn kijelentem, hogy Tolsztoj Leó cselekedetei, életének berendezése és folyása nem födik teljesen hirdetett meggyőződését.

 

Lénye telve van ellentmondással, szélsőséggel és ebben a részben tipikus képviselője fajának, bár tudvalevő dolog, hogy nem vérbeli orosz, hanem a Dick nevű német család leszármazottja. ( Tolsztoj-Dick-Vastag). Főelveit az egyszerűséget, szerénységet, világpolgárságot, őszinteséget maga sem tartja be szigorúan. Például paraszt módra él, de az inasain vasalt nadrág van és fehér kesztyű s magának franczia szakáccsal főzet, a ki a leghaladottabb konyhaművészeti elvek szerint készíti el a vegetáriánus ételeket. Világpolgári eszmái mellett megveti, sőt izzóan gyűlöli a nemeteket, mint minden orosz, tehát ő is hazafi, szlavofil.

Nem folytatom tovább. A tisztelet melyet iránta érzek, megtiltja ezt nekem. Elég, ha befejezésül ide iktatom ama meggyőződésemet, hogy Tolsztoj nagy, igen nagy ember, de szeszélyes öreg különcz, a kin a gyűrőtt ruháján, bizony-*Ottlétemkor ez volt az ételsor:a nemzeti káposztaleves(sesi) rizshasékkal, sült hús barna szafttal és nyers ugorkával, szemes zöld borsó pirított zsömlyeszeletekkel és hámozott főtt tojással, végre sütemény, sör, kaukázusi vörös bor (Tolsztoj számára) és feketekávé.

 

Pecsétes kalapján és rosz szabású czipőjén kívül nincs egyéb parasztos. És jól van ez így! Isten ments, hogy Tolsztoj csakugyan az legyen, a minek erő erejével látszani akar: izléstelen, bárdolatlan muzsik..