Nem tudom, följegyezték-e, mikor fogant valósággá a vándorkiállítások eszméje és melyik városban mikor jelent meg először az első nomád-galéria. Valószinű, hogy nem jegyezték föl, a mi pedig mulasztás a melyet élénken fognak sajnálni valamikor.

Akkor, a mikor az állandó galéria, képtár vagy szépművészeti muzeum alapjait fogják lerakni azokban a magyar városokban, a melyekben most mint vendég, mint átutazó vándor vagy mondjuk, mint vásáros kereskedő jelenik meg a művészet.

Mert arról nem lehet kétség, hogy az a vándorlás igazában és következésében aféle háztüznézés, a melynek fészekrakás a czélja és szándéka. Nincs a kulturának olyan tényezője, a mely a maga települő munkáját ne így kezdte volna: vándorbottal a kezében és ne vendégnek jelentkezgetett volna eleintén ott, a hol később állandó otthont kapott.

Van ebben a vándorlásban valami az apostolok sorsából, a kik tanítva járták be a földet, míg mindenféle intézmények keletkeztek állandóvá, folytonossá mindennapossá tenni az ő munkájukat. Az oltár is így vándorolt valamikor, míg mindenütt templomok emelkedtek: a vándorbot ott volt minden törekvés kezében, a mely világosságot, tudást, ízlést, emelkedettséget terjesztett.

Ez a vándorbot a legcsodálatosabb élőfa, mert olyan gyümölcsöket terem, a melyekből az egész világ örökké táplálkozik.