Feláldozta pedig a szó szoros értelmében, a mennyiben lelkének mindenik virága életéből volt egy drága nap, feláldozta vagyonát, nyugalmát, családi életét, hogy megmozdítsa azt a földet, melyről az előítélet, babona s kétségbeesés azt hirdették, hogy nem fog megmozdulni soha.

Mi, a kik e mostani korszaban szent czélul tűztük ki nyelvünknek, mint nemzeti önállóságunk legbiztosabb őrének, minden téren való feltétlen érvényesülését, kik sajtóban, törvénykezésben, társaságban, irodalomban szabadon használjuk apáink drága nyelvét, boruljunk le hálás kegyelettel Kazinczy emléke előtt, mert bizony ő volt az, a ki a legtöbbet tett a magyar nyelv fejlesztése érdekében, a midőn azt megújította, újrateremtette.

A róla való megemlékezés külső lefolyásáról nem kívánunk e helyen bővebben megemlékezni. A kormány, tudományos és irodalmi egyesületeink, vármegyéink képviselői, s különösen Négyesy László magasan szárnyaló emlékezésében, lerótták a kegyelet adóját Kazinczy emlékének. A szobor tehetséges fiatal művészünknek, Horvai Jánosnak alkotása, ki eddigi sikereit egy újabbal gazdagította.

Meg kell emlékeznünk az Akadémiáról, mely szívesen járúlt hozzá a szobrot körülvevő díszes kerítés elkészítéséhez, a Kazinczy-utódokról, kik az emlék gondozását fiúi kegyelettel vállalták magukra, Paulay Erzsiről, ki a multra való gondolás elégikus hangulatát tavaszi napfénnyel aranyozta be, s végül ismeretlen Fráter Lórándról, ki az általa rendezett hangversenyen, hű kísérőjétől, Tarnay Alajostól támogatva, méltán volt a közönség lelkes ünneplése tárgya.

Vajha az ünneplés lelkes vasárnapjait a hétköznapi komoly munka követné, akkor áldoznánk legméltóbban Kazinczy emlékének.

Miklós Elemér