A Víg-utcza nagyon szomoru. A szép Annuskát meg akarta fojtani egy ember, ki csókért jött. - Segítség, segítség! – hangzott ki, kétségbeesetten a lefüggönyözött ablak mögül. Az utcza lányai ijedten összerázkódtak.

A gazember most baltával végigvágott a lányon, aztán elrohant a bámész és ijedt népség között és az utcza sarkán eltűnt. Ugy mosták fel a padlón aléltan fekvő Annuskát. Most is őrzi az ágyat. A rendőrség pedig megindította a hajszát.

A merénylőt többen látták, de senki sem ismerte. Személyleírás után kellett tehát ebben a milliós népáradatban egy embert: a bűnöst kikutatni. Nehéz munka ez. Mert a személyleírás oly keveset mond. Az után megfogni valakit bajos. Egy gazdag amerikai ember cselekedete meg egy ízben a következő tréfát:

Leírta egy newyorki ujságban a saját legpontosabb személyleírását, „Ezer dollár üti annak a markát, a ki a pontos személyleírás után rámtalál. Megjegyzem, hogy egész nap a legforgalmasabb utczákon járok. Rendőr is pályázhat.”

Ki ne akarna könnyű szerrel ezer dollárt keresni? Ezren és ezren helyezkedtek figyelő állásba. Töménytelen embert tartóztattak le közönség s rendőrök is, az igazira azonban három napi hajsza után sem akadtak. Az érdeklődés persze mind nagyobb lett. Végre is a rendőrség beszüntette a komédiát, akkora torlódás s forgalomzavar állott be az utczán.

A személyleírás után való rátalálások így többnyire mindig a véletlen dolgai. Mint a mily véletlenül esett a detektívek kezébe Kovács Lajos mázoló is, a kit képünk ábrázol, s kire a rendőrség rá is teregette a vígutczai rablógyilkossági merénylet szerzőségét. A József-utczában egy korcsmában iddogált, mikor megakadt rajta a detektívek szeme.

- Egyezik! – bökte ki az egyik detektív egy kis szemle után.
- Hát akkor vigyük befelé.
Vitték is Kovács urat, a ki higgadtan el is ismerte, hogy ő bizony már be is volt zárva vagy négyszer holmi lopások miatt, de a rablógyilkossági kísérletet a világért nem vállalta volna el.
- Könnyű rámfogni! Az egész bűnöm az, hogy véletlenül ráhasonlítok arra a csirkásra, kit maguk keresnek.

Ezen csak a szembesítés segíthetett. Bevezették Annuska betegágyához Kovácsot. Valahonnan kerített a rendőrség még két hasonló alakot.
- Melyik a gyilkos?
- Ez az! – sikoltott fel a lány s rámutatott Kovácsra – tíz év mulva is megismerném.

S jöttek mások is, kik rámondták Kovácsra, hogy igen, ő az, a kit láttak akkor rohanvást futni. De jöttek mások, kik nagyon csóválták fejüket és a végén rámondták, hogy nem ez az. Különösen egy postakocsis erősködött, a ki a menekülő merénylőt már meg is fogta, de aztán eleresztette.

Mindezeket pedig azért mondjuk el, hogy ezzel is illusztráljuk, mily nehéz néha a rendőrség szerepe.
Egész lélektani apparátusokat is kell belevegyíteni egy efajta nyomozásba. Hol van a szavahihetőség?
Kinek a memóriája, még pedig arczmemóriája megbízható?! Mert vannak emberek, a kik tízszer láthatnak egy embert, s ha tizenegyszer jön ugyanaz elibük, nem ismerik meg – viszont másnak elég egy pillantás s nyomban ráismer akárkire.

Aztán az ijedtség, az izgalom, ez mind elhalványítja az ember figyelőképességét…
Pedig ebben a kérdésben:
- Ki a gyilkos? Ez a gyilkos? nem szabad tévedni.
Mert az ennek a Kovács Lajosnak igazán nem mindegy, hogy megérdemelten vagy sem mondják-e rá, hogy gyilkos.
De a rendőrségnek sem. Serény munkának kell tehát folyni az ilyenféle problémák megfejtése körül.