A magyar festészetet Pállik Béla halálával váratlan és nagy csapás érte. Nem volt már fiatal ember, hatvanharmadik évében érte utól a halál, tehát nem lehetett azt várni tőle, hogy ezentúl új csapásokat fog nyitni talentuma, s korszakalkotó új művekkel fogja gyarapítani a magyar festőművészetet.

A mire az ő hatalmas tehetsége képes volt, arról tanuságot tett már eddig is. Nem várhatta tőle joggal senki, hogy ezentúl alkotandó művei sokkal értékesebbek lesznek mint a minők az eddigiek. Ám veszteségünk ennek daczára is igen nagy. Egy erőteljes egyéniséget vesztettünk benne, a ki minden művébe belé tette az ő egész képességét, lelkének művészi teljességét.

Pállik sokoldalú művész volt. Festett arczképet, tájképet, az állatok mindenféle faját, freskókat és sok egyebet. Mikor orvosai attól féltették, hogy a festés szeme világától foszthatja meg, akkor énekelni tanult, s végezvén tanulmányait, mint opera-énekes lépett fel – nem is minden siker nélkül – Németország különböző szinpadjain.

De művészetének teljes ereje állat – nevezetesen pedig birka-képeiben nyilatkozott meg. A hogy ő a juhot festette, abban ő felül nem multa soha senki, se az élők, se a mult korok festői közül. A ki csak néha is ellátogatott a budapesti műcsarnok kiállításaira, annak megragadták figyelmét az ő képei, még ha keveset értett is a festészethez. De képeit és nevét nemcsak idehaza ismerték, hanem ismerték mindenütt, a hol csak megértik és megbecsülik a festészetet.