Ötvenöt éve történt: egy világhírű énekesnő, magyar szülők gyermeke – művészi nevén Tietjens Teréz, - nem válthatta be azt az igéretét, hogy a bécsi Károly-templom ünnepi zenés-miséjén énekeljen: a karnagy, Rubrecht József, erre egy kicsiny tanítványával énekeltett a művészi igényi szoprán-szólamot.

Igy jutott az olasz származású bécsi leányka, a még csak 12 éves Lucca Paulina, egészen váratlanúl, első nyilvános felléptéhez. Ezt misezenét életében először látta, s mégis nemcsak teljes biztonsággal énekelte, hanem olyan szépen is, hogy az áhitattal hallgató közönség, elragadtatásában majdnem tapsban tört ki.

Galambősz fejjel, február 28-án hagyta el mulandóságot a halhatatlan művésznővé lett Lucca Paulina. Most, április 25-én töltötte volna be 67-ik életévét, de már 48 éves korában elhagyta a szinpadot, nehogy megérje hangja hervadását. Olykor hangversenyen dalokkal lépett fel; megható, hogy erről miért mondott le: a nagy művésznővel második férje, báró Wallhofen őrnagy, halálos ágyán ( 1899-ben ) egypár dalt énekeltetett s aztán ezt mondta neki: „ most a hangodat magammal viszem a sírba!”

A forrón szeretett férj szavai annyira hatalmukba ejtették a művésznőt, hogy ezóta csakugyan úgy érezte, hogy hangja többé nincs… Erre túladott zongoráján is; hajlékában özvegysége alatt zeneszót többé nem lehetett hallani. Ennyi hűséget senki sem tett volna fel az életörömre született és mindenfelé csak örömöt osztó, lobbanékony, végtelenül jószivű, de szeszélyes, akaratos, a szókimondásban vakmerőségig menő asszonykáról, a kit már szépségéért is mindenki kényeztetett.

Nagyon kis termetű volt ugyan, de vonzó szinpadi alakká tették szabályos szép alakja és arcza, olaszos nagy szemei, érczes csengésű, a mélyebb hangoktól fel a legmagasabbakig könnyeden szárnyaló szopránja, és kitűnően nevelt, hosszantartó lassú lélekzése, a melyet ő maga művészetének legfőbb eszközének tartott és hirdetett.

Mindez azonban, tudjuk, csak külső segédeszköz: Lucca Paulinát, hajlékony, szép hangján kívül, az tette olyan elragadó, nagy művésznővé, hogy a szinpadi hősnőket el tudta hitetni közönségével:

Mignon bensősége, Valentine hősies szerelme ( A hugonották czímű operában ). Norma, Aida szenvedélye. Margit sokszerű lénye ( Faustban ) : a gyermeki ártatlanságból asszonynyáérés, a lelkiismeret gyötrő borzalmait; Carmen ördögi, rontó hatalma, a Lohengrin-ben Elsa odaadó lénye, az Afrikai nő emésztő tüze – mind olyan igaz ábrázolás volt, mint a kifogástalan koloreturával és a bel conto sima egybeolvadásával énekelt Pamina ( Varázsfuvola), Constanza ( Szöktetés a szerályból). Az ezred leánya, Elvira ( Ernani ), Fluthné ( A vindsori víg nők ); de ki győzné mind a hatvan szerepét elsorolni?

Szinte korlátlan sokoldalusága minden magas- vagy mezzosoprán szerep eléneklését és még oly erős drámai, vagy akár pajzán soubrette-szerepben a stilszerű alakítás teljes diadalát biztosította a kitünően iskolázott és mindvégig behizelgő szép hangú s egész lélekkel játszó művésznőnek. Csak egyszer nem birt feladatával: mint Lucrezia Borgia; ezt a kegyeletlen hősnőt sietett is kitörölni műsorából.

Tizenöt éves korában került Lucca Paulina a bécsi udvari operához ( még akkor az úgynevezett karinthiai kapu melletti régi szinházban ) mint kardalosnő, hangja szépségét három évig nem méltatták; míg egyszer hirtelen át kellett vennie „ A bűvös vadász” egyik nyoszolyólányának magánszerepét.

Ekkor rögtön elszerződtették primadonnául Olmützbe, majd Prágába és aztán 1861-ben Berlinbe, a hol a porosz királyi, utóbb német császári pár és maga Bismck ép úgy rajongtak művészetéért, mint az egész közönség, 1864 óta báró Rhaden Adolf neje volt, de öt év mulva elvált tőle.

1872-ben sértettnek vélte magát s ezért egyszerűen elhagyta a berlini operaházat, pedig életfogytig kötötte oda szerződése; két év alatt bejárta London, Szent-Pétervár, Amerika, Belgium, Itália első szinpadait, mindenütt a legnagyobb dicsőséget aratva, egész vagyont szerzett: azután nőül ment báró Walhofenhez s ezóta a bécsi udvari operában ragyogott tizenöt évig.

1889 januárjában váratlanul visszavonult, dicsősége teljében. De nemcsak mint művésznő. Hanem mint ember is a legnagyobb tiszteletet és szeretet élvezte: pályatársai részéről is. A kiket mindig támogatott, a mi a kulisszák világában ritka dolog: pazarlás nélkül ugyan, de mindig adakozón élt, juttatva gazdaságából sokfelé.

Budapesten. Úgy tudjuk, csak kétszer fordult meg a Patti Adél és Nilsson Krisztina nagyságához mérhető művésznő: 1870 táján az Erzsébet-téren állt ideiglenes német szinházban; 1885-ben pedig, május vége felé, Russel Ellával ( angol koloratur-énekesnő) és Mierzwinsky Lászlóval ( fényes tenorhangú lengyel művész), olaszul éneklő környezettel a Népszinházban játszotta Troubadour Leonóráját és a Hugonották Vallentine-ját.

K.I.