A ki átvergődött a katona-élet örömein és keservein, jót tudja, hogy milyen nagy örömet okoz a legénységnek a czifra mundértól való megszabadulás. Gyöngyélet a katonaélet, de bizony mégis örvendeznek a legények, ha megszabadulnak tőle.

Az öreg katona az utolsó esztendőben szivszorongva számolgatja, hogy „hány kis nap van még hátra?” Az utolsó nagygyakorlat, a mikor „lefujnak”, vége szakad ennek a számolgatásnak is. Most már hosszu szabadságra mehetnek a vén fiuk.

Persze, nagy ilyenkor az örömük s nem fogynak ki a bohókás éneklésből és a tréfás játékokból. Valamennyi hadseregben egyformán nagy ilyenkor a vidámság. Itt látható képünk érdekes jelenetet mutat a német hadsereg szabaduló katonáinak életéből.

Az a szokásuk, hogy az utolsó nagygyakorlat után tréfás módon válnak meg a kanaluktól, a melylyel hosszu éveken át ették a menázsit. Milyen sok emlék füződik ehhez a kanálhoz! De azért szivesen megválnak tőle s nem kivánják vissza a zupát meg a kaszárnya konyhájáról kikerült többi eledelt.

A „lefuvás” után egy-egy század legénysége keresztet fon szalmából s bele dugdossa a kanalait. A szalma-keresztet azután rudra tüzik és a zászlótartóval körülhordozzák a táborban. A legénység ez alkalommal tréfás nótákkal kíséri a szalmakeresztet, majd gödröt ás a kanalak számára.

A kanalakat ugyanis eltemetik végül, hogy többé soha se juthassanak a kezükbe. A szalmakeresztet oda tartja a gödör felé a zászlós s megkezdődik a furcsa temetés. A legények beledobják a gödörbe a kanalakat, azután földet hánynak rá. Közben komikus jajgatással és siránkozással bucsuznak el katonaéletük hű társától, a melylyel annyi savanyu zupát kanalaztak fel.