A malattia veneziána, magyarul a velenczei betegség olyan baj, a melynek megvan a dicséretes erénye, hogy nekünk budapestinek igazán nem kell tartanunk tőle. Ennek a betegségnek különben megvan a magyar neve is, a mely azonban egyáltalában nem jelent betegséget.

A malattia veneziana ugyanis nem más, mint: a kegyelet. A múltnak, a múlt alkotásainak tisztelete és vonzó érdekessége. Velenczei betegségnek pedig azért nevezték el, mert sehol se tudnak róla annyit, mint a dózsék tündéri városában, a hol a lakosság egy része ebből él, a másik része pedig ebben szenved. Egy velenczei ujságiró mondotta egyszer e sorok irójának:

— Hogy az ember élete szép legyen, ahhoz két dolog okvetetlenül kell. Az egyik, hogy lássa Velenczét a másik, hogy— ne kelljen itt laknia. Mert Velenczét megnézni soha el nem felejthető, gyönyörűség, de itt lakni keserves épen e gyönyörűség forrásai miatt. Önök el vannak ragadtatva és a lelkük mélyéig meg vannak indúlva, szemlélvén az ősi; sok évszázados házakat.

És ez az elragadtatás, ez a megindultság kényszerít minket arra, hogy alacsony dohos, levegőtlen szobákban lakjunk, keskeny és nyaktörő csigalépcsőkön járjunk, a modern ízlés és á modern higiene vívmányainak és követeléseinek háromnegyedrészéről lemondjunk. Mi nem építhetünk, mert — nem rombolhatunk.

A kegyelet angyala éles pallossal áll őrt mindén tökéletesítés, minden nagyobbszabású vagy alaposabb átalakítás vágyának kapujában és visszaver minden ilyen törekvést Mi a félezer meg még több esztendővel ezelőtti ízlés, gondolkodás és berendezés foglyai vagyunk és a művelt világ agyonütne bennünket, ha ez ellen valamit tenni próbálnánk. A művelt világnak bizonyára igaza is lenne, de bizonyára a mi kesergésünk se egészen jogtalan.

Ezt a kifakadást a főváros pénzügyi osztályának az előterjesztése juttatja eszünkbe, a mely előterjesztés a háromszáz milliós építkezés programmját tartalmazta. A halálra itélt épületekből egy egész város kitelnék. Igaz, hogy nincs közöttük se dózsépalota, se Márkus -bazilika, de van néhány épület, a mely markánsabb vonalát adta Budapest megváltozó képének.

Ha nagyszerű dolgokat a szegényebb múlttól nem is örököltünk és ha minden tiszteletre méltó is az az ambiczió, hogy minél dúsabb hagyatékot adhassunk a jövőnek, talán mégis mérsékelni kellene kissé — a csákányt.

A teljes modernség is lehet vonzó érdekessége egy városnak, de a múlt munkájának is tartozunk annyival, hogy ne tüntessük el minden nyomát a föld szinéről. Ez még nem szabadítja ránk a – velenczei betegséget, a mi különben betegségnek igen előkelő.