A mostani divat utczai ruháinál alig lehet uszályról beszélni, mert a sportok korszakában az uszály valóban oly rövid, hogy az ellen a legradikálisabb uszálygyülölő sem döröghet oly keményen, mint akkor, a mikor a nők uszálya formálisan felkavarta az utcza porát, sepert.

Most nem is viselnek a nők szorosan vett hosszu ruhát, sőt a divat mintha a teljesen uszálymentes ruha felé hajlanék. Természetesen ez most a leghatározottabb ellentéte annak a régi divatnak, a mely megkövetelte a nőktől az uszályviselést, sőt azt szabályozta is, a mennyiben néhány méteres uszályos ruhát csak igen előkelő társadalmi állásu nő viselhetett, ugy hogy az uszály hossza szerint, a mint kisebb és szerényebb társadalmi állásu nőről volt szó, folyton csökkent, rövidült, a falusi asszonyoknál pedig egészen el is veszett.

Az uszály maga a tizedik században jött divatba és idővel kötelezővé vált a nemesi és polgári nőknél. A nemesi nők uszálya olyan hosszu volt, hogy külön szolga, vagy apród hordta. (Innen az „uszályhordozó” régi kifejezés.)

A polgári nők már csak egy, legfeljebb két méteres uszálylyal voltak kénytelenek megelégedni. Németországban azt a polgári nőt, a ki nem viselt uszályt, a középkorban és az ujkor első századában – megbüntették.

Az uszályhordás körül természetes vita keletkezett a nők között, mert a ki csak tehette, pocsékolta a szövetet. Hosszu uszályokat igyekezett minden nő készíttetni és az uszályát kihimeztette, virágcsokrot tüzött rá, szóval: a mint a régi magyar szólás mondja:páváskodott az uri dáma.

Ez a korlátlan uszályhordás a középkorban arra bírta a hatóságokat, hogy az uszály hosszát szabályrendeletileg – megállapítsák.