Rómába is eljutott, hol Michelangelo képeinek hatalmas taglejtésű páthosza, mely oly rokon volt a lelke mélyén akkor még csak szunnyadozó világfelfogással, mély határnál volt fejlődésére, a minek emléke a bécsi udvari képtárban őrzött képén felismerhető.

Festői egyénisége a maga hatalmas egyoldaluságában csak, ezután új hazájában Spanyolországban fejlett ki, hogy 1575 táján költözött. Toledóban telepedett le s itt élt fejedelmi módon 1614-ben bekövetkezett haláláig, s miként Leonardo da Vinci, nemcsak festő, hanem szobrász, építész, zenész iró is volt.

A renaissance életörömöt lehelő világfelfogását, művészetét e korban már egy mély, pathetikus, a túlvilági életre irányuló világfelfogás kezdi felváltani, egész Európán a földi élőt hiúságait megvető, nagy vallásos reakczió vonul át, a tűnőfélben levő kor naiv bájosságát már Michelangelo festészetében haragos fenség váltja fel.

A vallásos pathosnak legigazibb hazája ez időben épen Spanyolország volt, papi hierarchiával átszőtt életében, a vallásos rajongás külső kifejezésében legjellegzetesebb városa pedig épen Toledo, Greconak itt alkotott képei, melyek vagy vallásos tárgyú ábrázolások, mint a mi Greco képünk, vagy arczképek. bámulatosan adják vissza spanyol környezetének jellemét.

Arczképeiről hideg és mély aszketa szemek tekintenek reánk, végtelen komolysággal és nyugalommal róva meg minket világias könnyelműségünkért, vagy oly ijedtek e szemek, oly mélységesek, befelé tekintők, mint a mi képtárunk Greco képének szemei: melyek nem tudják félelem, borzadás nélkül elviselni a túlvilág véghetetlen rejtélyes mysteriumait.

Vallásos képein rendszerint nagy tömegek, szenvedélyesen az égre törő kuszált kompozicziók láthatók, melyeken mindenki az életet elhagyni, átszellemülni vágyik, alakjai mind megnyultak, nem földön járó emberek, kisérteties jelenségek, kiknek a földi élet csak siralomvölgye, tekintetük az égre van irányozva: a legnagyobb ellentétei a németalföldi zömök, a földhöz s rögéhez ragaszkodó életvidám alakjainak.

Mindez a korszerű művészetében s bármily nagy és jellemzetes is ő a páthosz kifejezésében, vagy jellemző arczképeiben, mint a Pradóban látható öreg ember képén avagy a hasonló tárgyú toledói képen, ez még nem magyarázhatja meg azt a nagy lelkesedét, azt a rajongást, melylyel Greco művészete iránt a művészet legmodernebb irányának apostolai viseltetnek, hiszen a multak kulturájának szemléletekor a korszerűért nem mint olyanért lelkesedünk, hanem azokért az elemeiért, a melyekben a saját magunk lelke vágyainak, törekvéseinek nyomát felismerni véljük.

A Grecóért való lelkesedés oka nem művészetének tárgyai körében, nem is lelkének pathetikus taglejtésében leli magyarázatát, hanem abban, hogy művészi meglátásának, nemkülönben festésének módja is igen közel állanak a modern festői törekvések eszményeihez: melyek nem vonalat, vonalkompozicziót, hanem levegőt, tónust, szint, szinkompozicziót, nem analytikus felsorolását a kép tárgyainak, mint az például a praeraefalitáknál látható, hanem synthetikus nagy impressziókat keresnek.

A Tizián iskolájában tanult széles ecsetkezelés évről-évre könnyedebbé, szélesebbé válik képein, a részletek eltünnek, már csak nagy vonalak, csak nagy színfoltok maradtak meg. A szinek, melyekből gyakran, épen mint a mi Grecoképünkön is, a legnehezebben összefoglalhatók vannak összehangolva, nem élnek képein önálló czélt, életet, szindus képei nem szinpompásak is.

Nem ragyogó szinharmóniát adnak, hanem egységes szinimpressziót: képeire fénytől áthatott csillogó levegő borul, melynek fátyola egy nagy benyomás szolgálatában állva felemészti a szinek önállóságát.

A fénynek, ennek a szineket összekötő és felemésztő fénynek a pathetikus tárgyakra még integráló hatása van: anyagiasságuktól még inkább megfosztott, még légiesebbé vált alakokat varázsol elénk.
Nézzük a mi pesti képünkön, melyről Greco öszszes képeinek nagy művészi tudású, bár ellenséges ismerője — Kozma Andor — helyesen jegyezte meg nekem, hogy egyike legtypikusabb képeinek.

Nézzük  a Madonna violaszinű ruháját, mint fakul el az teljesen a fényben, a fénytörő hajlásokon fehérré válván. Ez nekünk már oly természetes, de nem volt természetes és magától értetődő az ő korában; merész újítás volt akkor, midőn senki sem festett szinimpreszsziók után.

A szinimpressziók s rájuk boruló fátyolos levegőnek játékai uralkodnak Greco összes képein, Spanyolországban maradt nagy alkotásain, II. Fülöp álmán, Szent Mauriczius képén, Orgaz grófjának temetésén, még pedig azzal a különös színösszetétellel variálva, mely oly meglepő a Szépművészeti Múzeum képén is; a szürkéskék és czitromsárga szinek összhangjával.

A modern törekvések egy másik jelszava, hogy a zavaró részletek, melyek úgysem felelnek meg az emberi látás összefoglaló módjának, az egységes hatás miatt mellőzendők a festészetben, szintén érvényre jut az ő művészetében. Nézzük meg figyelmesen a Madonna palástját, mily kevés vonallal, ámde mégis a leglényegesebbekkel ábrázolja a meglepetés mozdulatát izgatott esése.

E törekvésekkel való összhang, másrészt a velük párosult hatalmas művészet tették egy csapásra hiressé Grecót. Ezekben rejlik a mindinkább fokozódó lelkesedés magyarázata. Mint mindenkor, midőn a kulturember új bálványokat emel érzelmeinek, döntögetni kezdi ugyanakkor a régiek szobrát, most is Greco nagyságának felismerése oly komoly s korunk izlésére oly nagy hatást gyakorló aesthetikust is, mint Maier Graefét Valezquez nagyságának megtámadására készteti.

Valezquez eléggé sohasem hangsulyozható nagyságán az, hogy Greco némely tekintetben megelőzte, sőt, egyes vonatkozásokban meghaladta őt, nem fog sokat változtatni, viszont nem oszthatjuk azt a nézetet sem, mely Greco rajongó tiszteletében kényelemszeretetből csak eltévelyedést lát: valamint az összes nagy művészeti felfedezéseknek, úgy ennek is. habár túlzásaitól megfosztva, lecsiszolódva is, meglesz az a maradandó érdeme, hogy a múlt egyik legnagyobb festőjének műveivel gazdagabbá tette a kultura lelkét.
Farkas Zoltán.