A miniszterelnök egy félóráig beszélt, kifejtve a maga különben sem ismeretlen álláspontját a horvát kérdésben. Gróf Héderváry nem elméleti, hanem gyakorlati politikus, - a mult sokkal kevésbbé érdekli őt, mint a jelen.

Az a sok kérdés, hogy Horvátország Kálmán király idejében hódítás vagy szerződés útján jutott-e a magyar szent korona birtokába – a mily veszedelmes vitákra készteti a magyar és a horvát történetírókat, éppen olyan közömbös a gyakorlati politikusra nézve.

A miniszterelnök mosolyog a tudósok vitatkozásán és semmi jelentőségét sem tulajdonít annak, hogy e kérdésben Tomasics bánnak más a véleménye, mint az összes magyar történetírónak. Neki az a nézete, a mi a politikát illeti, hogy Tomasicsra nyugodtan rá lehet bízni a horvát ügyek intézését; abból a mocsárból mindenesetre kiemeli a horvátokat, a melybe az utolsó évek folyamán jutottak.

Ebben a nézetben őt jogtörténeti argumentumokkal nem lehet megingatni. A horvát viszonyokról általában más a véleménye, mint az egész magyar közönségnek, mert mint mondja, a budapesti sajtót tévesen informálják a horvátországi álláspontokról. Ha a magyarok helyzete Horvátországban olyan mostoha lenne, mint gyakran panaszolják, akkor a magyarok nem vándorolnának oly tömegesen Szlavóniába.

A trializmusról azt mondotta a miniszterelnök, hogy a horvátok nem pártolják, mert ez az alakulás a horvát érdekekre is veszedelmes volna.
A miniszterelnök beszédét a többség zajos tetszéssel, humoros megjegyzéseit sűrű derültséggel kisérte.