Hulló falevél…
(D.E.) Még az őszön kedves meglepetést hozott nekem a postás. Levelező-lapot. Aranykereteset.

Rá volt ragasztva egy cserfalevél s az volt ráirva női irással:
„Tisztelete jeléül (D.E.)-nek, egy sportleány”.

A küldője kilétének titkát – ugy látszik – magával fogja vinni a sirba. De milyen mellékes is, hogy ki buzdult föl valamelyik cikkemen odáig, hogy a megemlékezésért nem sajnálta a fáradtságot. A fődolog, hogy – amint a cserfalevél mutatja – a sport többé nem egy szük kör belügye, nem néhány fiatalember puszipajtássága és nem egy pár ellenséges klubvezetőnek apró-cseprő marakodása.

Amikor a gyermekes hevülések kenyerét ettem, ez még másképpen volt. Sokszor megirtam már; nem akarok ismételgetni, mint a szekundás tanuló, aki mindig egyet hajtogat, hogy a magyar sport rózsabokra előttünk nőtt meg. Mikor gondozni kezdtük, alig bujt még ki a földből. Satnya kis pajtás volt; a féreg se tartotta érdemesnek rámászni..

Akkoriban dehogy törődtek még vele a sportleányok! Egyáltalán nem is egzisztáltak akkor sportleányok. Annak a kornak a lányi a cserfaleveleikkel kizárólag a képviselőjelölteket boldogitották; azt hitték, hogy nincs más nemzeti munka, csak ami az országgyűlésen folyik. Ma már megértik, hogy amit a sport művel, az nem csak szórakozás, hanem fajnevelés is.

Tribün-szur.
Még egyébért is öröm nekem az a kis anziktos. Azt mutatja, hogy most hurcolkodik befelé a sportba az idealizmus. Mert kezd érdeklődni iránta: A Nő.

Mindig gyönyörködöm, ha valami sportnál tarkázva látom a tribünöket női ruhácskákkal. Azok a kiváncsian kandikáló szemek nekünk egy-egy igérvény, hogy a törekvésünk majdan uzsorakamatokat fog hajtani.

Mindegy, hogy a csábos szemek ma még csak a kedvenc klubjuk szineire ragyognak. Mindegy, hogy a rivális egylet embereire égő gyűlölettel tapadnak. Csak hogy végre megtört a varázs, ami eddig a nők lelkét sportközönyössé tette. Már látszik, hogy a klubimádáson tul van fogékonyságuk magosabb eszmei célok iránt is.

Innen tul már várom, amikor a kávétracscs szinhelye áthelyeződik a sportpályákra. Várom az első tribün-zsurt. Nem pajkosságbol várom. A Nő meghozza oda a háziasságot. Eddig a port férfiintézmény volt, éppen azért csak félig szeretett. A hogy bevonul oda A Nő, magával hozza, amit eddig nélkülöztünk benne : a teljes otthonosság érzését.

A nő, mint válogató bizottság.
Megmondom, mi A Nő szerepe a sport háztartásában. Csábitja oda és neveli rá a férfiakat. Ezt mindenki tudja. De talán valami ujsággal is szolgálhatok: A Nő ott a nézőhelyen meghonositja egy uj válogató-bizottság intézményét.

A Nő finom.

Még sülyedtségében is tele van szubtilis érzékekkel. Az ő rendeltetése a legalkalmasabb férfianyagot kiválogatni. Ez olyan ösztönszerű hivatás a számára, mint maga az anyaság.
A Nő elébb a társadalomban nézett szét Fogyatékosan találta meg ott A Férfit. Bekukkantott a kaszinókba, kávéházakba. Ott se talált elegendő sorozni való anyagot. Lejtő érzései elhozták a sporttelepekre. Kitalálta, hogy ide menekül a kővárosok szomoru ifjuságának az a része, amelyik komolyan férfi akar lenni.

Kezdi látni, hogy itt van anyag bőven. Meg fog ragadni nálunk. El kezd válogatni. Kiszitálja a gyöngét, a durvát, a hazugot, a rossz májut, a kérkedőt. És mikor a férfi látja, hogy milyet szeret A Nő – akkor iparkodik olyan lenni.

A sport mint zupringer.
Ime a sport uj szerepe a társadalomban: kiválogatja és konzerválja A Férfit. Amit elront a teremtés remekén a városi élet, azt helyrebillenti a sport. Amit egyik barátunk 50 éves jubileumára irtam, hogy a testedzés kitolja a fiatalság korhatárait, azt általán mondhatjuk mindenkire. Hivatkozhatom élő nagy nemzetekre, hivatkozhatom köztünk élő koros sportemberekre, akik fiatalok maradtak.
S ha már itt tartok az elmélkedésemben, megemlitem, hogy a sport van olyan hatalmas, hogy kenyeret is szerez hiveinek.

Nem tetszik észrevenni nap mint nap azt az erős irányzatot: állást szerezni a portolóknak? Ez az egyes eseteknél hol vád, hol megtürt valami. Az elmélkedés óráiban kimondhatjuk azonban nyugodtan: ez tulajdonképpen kötelesség. A sport kulturintézménnyé lett, hogy megedze a fajt. Hivatását teljesen akkor tölti be, ha a társadalomban elhelyezi embereit.

A sok protekciónak, amivel az álláskeresések járnak, - elébb hazudozásokkal kellett boldogulnia. Ma már kezdik látni a hivatalok, bankok, intézetek fejei, hogy a rájuk tukmált munkaerő értékes. Örvendenek, ha kapnak belőle.

Valóságos eszményi cupringerséggé nőtt a sport: ráüti bélyegét a sportemberre, a hiteles védjegygyel ellátott sportfiut álláshoz juttatja és azt mondja boldogan: „Vedd, Nő! Mi neveltük. Ez az alkalmas anyag, ami a fajt erőssé és nemessé teszi.”

És A Nő jön.

Kezd betelepedni a sportterekre. Ott szerzi be a boldogság szükségletét, ahol legdusabb a választék.

A sport: az erő.
A sport: a boldogság