Midőn Székely Bertalan a mult év augusztus havában meghalt, a nekrólógirók alighanem zavarban voltak, mivel a művész munkásságának második fele meglehetősen ismeretlen volt előttük. Tudták mindannyian, hogy az elhunyt egészen élete végéig lázas tevékenységben töltötte napjait, de a közönség elé ennek a munkásságnak nem sok terméke került.

Az 1900. évben rendezett kisebb gyűjteményes kiállítása, mely abba az időbe esett, midőn a közönség érdeklődését inkább a modern művészeti mozgalmak kötötték le,ez  sem változtatott sokat azon a mindinkább kialakult s merevedni kezdő megállapításon, hogy Székely Bertalan a magyar történelmi festészet terén szerzett érdemeivel illeszkedik be képírásunk történetébe.

Mégis egy-egy kitűnő arczkép, feltűnő könnyedséggel ábrázolt akt, néhány dekoratív festmény, s különösen egypár meglepő tájkép azt sejtették, hogy a művész tehetsége nem merült ki a történelmi festmények és freskók alkotásában. Épen e lap hasábjain több ízben volt alkalmunk hangsúlyozni azt, hogy mindezek az úgylátszik csak mellékesen űzött festői kalandozások legalább is oly nagy, sőt talán sokkal nagyobb tehetséget árúlnak el, mint azok a művei, melyekkel hírnevét megalapozta.

Csakhogy ez a vélemény inkább csak sejtésekben merült ki, mivel bővebb bizonyítékok nem állottak rendelkezésünkre, úgy hogy az a vágy társult hozzá, hogy bárcsak megismerhetnők a maga egészében a mester munkásságát.

Ezt az óhajtást valóra váltja az a kiállítás, mely a Műcsarnokban nyílt meg. Szerfelett gazdag anyagot halmoz fel, több mint ezer festményt, rajzot, aquarellt, kartont, úgy hogy eddig egy elhunyt művészünk alkotásaiból sem láttunk együtt ily kimerítő kiállítást.