Régen, a millenium esztendejében volt Magyarországon az első és ezideig utolsó vívómester-verseny. Ha jól emlékszem 36 résztvevője volt a kardversenynek, kik között talán 10-12 volt magyar, magyarnak számítva a résztvevő katona vívómestereket is.

Az esemény, a magyar vívómódszer teljes csődje, sokkal ismeretesebb, semhogy arról írni kellene. A történelmi hüség kedvéért azonban meg kell jegyeznem, hogy korántsem a résztvevő magyar mesterek tudása vagy tréningje volt hiányos, hanem az olasz iskola ujszerüsége és brilláns volta hatott oly bénítólag a magyar mesterekre, hogy képtelenek voltak tudásuk érvényesítésére.

A verseny lesujtó eredménye mint egy „Memento mori” lebegett a magyar mesterek szeme előtt, kik nem is késtek az uj iskolát átvenni és abban erősíteni magukat. Azonban elfeledkeztek arról, hogy a mesterek erejét, tudását és tanítványaik számát semmi sem fokozza annyira, mint a nyilvános versenyzés.

Pár év előtt ugy a „M. V. E.”-ben, mint e lapok hasábjain is szóvátettem már egy mesterverseny szükséges voltát, de az anyagi erők hiányában és a közönytől félve, nem volt fórum, mely az ügyet kezébe merte volna venni.

A nyáron lezajlott frankfurti mesterverseny végre megtörte a közönyt és Hollóssy barátommal örömmel állapítottuk meg, hogy mindketten annyi igéretet kaptunk kartársainktól a részvételt illetőleg, hogy annak alapján alapos reményünk lehet a verseny sikeréhez.

Először is tehát fórumot kell találni, mely a verseny megrendezésére jogosult is, hajlandó is és a kellő anyagi erővel is rendelkezik. Ezt is megtaláltuk a „Hivatásos Vívók Egyesületé”-ben, melynek vezéremberei örömmel karolták fel az eszmét, mely ezzel a biztos megvalósulás stádiumába lépett.
Felhasználom az örvendetes alkalmat a mesterversenyek kulturális és sportértékének ismertetésére.

A népek műveltségének fokmérője általában azok olvasottsága, a művészetek és sportok terén mutatott előhaladása. Természetes, hogy ez a haladás csak ugy lehetséges, ha a fejlődő nemzedékek tanítását kitünő tanári kar tartja kezében. A tanárok viszont csak akkor lehetnek kitünők, ha szakmájukban mentől jobban tökéletesítik magukat.

Ezt az elméleti tárgyaknál gyakori eszmecserék, a gyakorlati tárgyaknál pedig az elméleti és gyakorlati rész együttes versenyszerü gyakorlása által érhetik el.
Mennél kitünőbbek a tanárok, annál kiválóbb tanítványokat tudnak nevelni.

Különösen áll ez a vívásnál, hol tudvalevőleg nem elég az elméleti tudás, hanem kell, hogy a tanító személyes fizikai tudással is rendelkezzék. Kell ez a fizikai tudás nemcsak a tanításhoz, hanem a trenirozás és a mesteri tekintély megóvásához.

A mesterek egy kis része abban a szerencsés helyzetben van, hogy állandóan erős versenyvívókkal foglalkozhat. Ezek aztán ki is emelkednek az átlagból. De mit csináljon a többi, kinek napról-napra kezdő és gyenge kvalitásu vívókkal kell karját elzsibbasztani?

Ezek örülnek, ha pihenhetnek és csak akkor keresik az alkalmat egymás közötti mérkőzésekre, ha mesterversenyek és ezekkel együttjáró tréningek kényszerítették rá. Ennek hatása aztán a tanítványokon is meglátszana, mert a mester tudása olyan tőke, mely tanítványainak hoz kamatot.

Fölséges látvány aztán a mesterversenyen a jól trenírozott mesterek küzdelmét végignézni. Sokban különbözik ez az amatőrök vívásától, mert míg ezek csak tussra vívnak versenyeiken más egyébbel mit sem törődve, addig a mestereknek nagy figyelemmel kell lenni akcióik szépsége és változatosságára, ami nélkül vívásuk csak durva, a nézők előtt visszatetsző napszámosmunka.

Eszembe jut ismét a frankfurti mesterverseny. Soha olyan fölséges, izgató aszókat nem láttam. Szinte szemkápráztató volt a mód, ahogyan vívnak. Az egymást villámszerüen kergető akciók, szebbnél-szebb kombinációk mesés kivitele nemcsak a szakértőt, hanem a laikust is megragadta és ahány néző, annyi lelkes barátot szerzett a vívósportnak.

Igaz, hogy ez főként a vitőr-vívóknál állott, de épp azért, mert tréningjüknél azok is arra fektették a fősulyt. A kint volt nyolc magyar mester között, azt hiszem, csak Hollóssy barátomnak volt alapos tréningje. Az aztán meg is látszott rajta. Tisztán a zsürin mult, hogy kiesett egy tuss különbséggel a döntőből. A többinek tréningje sokkal fogyatékosabb volt. Későn kezdtek hozzá. Pedig volt rá alkalmuk és soha jobb tréninget nem csinálhatnak, mint Santelli mert vezetése alatt.

Itt nyíltan kijelentem, hogy Santelli tartom a magyarországi vívómesterek nagy mesterének. Santelli volt az, ki páratlan lelkesedése, sportszeretete és önzetlensége, nagy tudása, energiája és nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is gyakori akadémiái által mintegy rákényszerítette a többi mestert a munkára.

Látni kellett volna őt, mint dolgozott a frankfurti verseny előtt heteken át a hozzá feljáró mesterekkel. Olyan munka volt az amit csak szeretettel, nagyrabecsüléssel és hálával lehet viszonozni, de megszolgálni még így sem lehet.

Ha a mesterverseny létrejön, - aminthogy meglesz – előre mondhatom, hogy a Santelli mester vezetése alatt trenirozók közül fog kikerülni a verseny győztese és helyezettjei.

Aztán ha az első verseny megvolt, meg lesz törve a jég és mi sem áll majd utjába annak, hogy mint a külföldön mindenütt, évről-évre megismétlődjék a verseny, melyre most már annál nagyobb lelkesedéssel fognak készülni a mesterek, mert tüzelni fogja őket egyrészt a revánzs eszméje, másrészt az ujabb dicsőség reménye.

A verseny anyagi rendezését pedig évről-évre könnyebbé fogja tenni a nagyközönség érdeklődése, mely mindig erősebb lesz, ugy, hogy pár év mulva egy egész ország fogja izgatottan lesni a titánok harcának, a magyar mesterversenyek eredményét.

Lovas Gyula
vívómester.