Dtum
Login with Facebookk
1911 | Október

Szalma István, a halálra itélt rablógyilkos

A romantikus idők rég letüntek Magyarországon. A hajdani árvalányhajas betyárvilágot kipusztította a csendőrpuska és a rétek, nádasok utvesztő birodalmában elrothadtak a gyékényvityillók, hová éjszakának idején villogó szemmel tért meg a zsákmányával a betyár, kire a „rajthózis”perzekutor is csak félve mert leselkedni.


Az utolsó nagy hajtóvadászat Savanyu Józsira és ennek tüzes somogyi fiukból összetoborzott bandájára terjedt ki a veszprémmegyei bükkrengetegben. Ez az éjjel-nappal szakadatlanul folyó kemény harcz körülbelül két hétig tartott, míg végre a hirhedt somogyi kanász, a kékinges haramiavezér, kinek szépségben nem igen volt párja tul a Dunán, csendőrgolyóval a talpában megtorpant és hurokra került a vércsikos erdei pázsiton.

 

Azóta egyszer ropogott csak a puska valahol a berettyói nádasok körül, mikor Vitális Imre fejére utazott a kirendelt kétszáz főnyi csendőrgyürü. Ennek azonban nem volt bandája, egyedül cserkészgetett az emberéletre.

 

Persze, hogy az ősi vadságot Savanyu Józsi kézrekerítésével nem pusztította ki a magyarból a kitünően szervezett rendőrség. Ma is fellobban az, hol itt, hol amott az országban, mint általában mindenütt, hogy megborzongassa egy-két órára az emberek idegzetét s a humanizmus helyett a derest juttassa eszünkbe.

 

A megtorló igazságszolgáltatás elől azonban ma már sokkal nehezebb a menekülés, mint ennekelőtte volt. Alig mulik le a tett elkövetése után néhány óra vagy nap, a policzia emberei már nyomába jutnak a menekülőnek és kiragadják őt a társadalomból, hogy egygyel több legyen a börtöntöltelékek száma.


Ezek a sötét belsejü emberek csak lélektanilag érdekesek. Külsőre körülbelül egyivásuak. Ugyanazon Lombrozó-típusok, kiknek arczuk kifejezése, szemük tekintete nyomban elárulja, hogy részben terheltek, részben pedig bünre születtek.

 

És sajátságos, hogy a vérben dolgozók bizonyos hősiességet, vagy hogy így mondjam: fölényt éreztetnek a többiekkel szemben, kik lopásért, sikkasztásért vagy egyéb könnyebb büncselekményekért ülnek. A lélek gyávasága azonban ezeknél sokkal inkább megnyilatkozik, mint a rövidebb, hosszabb időre bekerült csibészeknél. Bámulatos félelemmel ragaszkodnak az élethez, a mit ők nem egyszer czinikus hidegvérrel, a borzalomnak parányi jele és félelme nélkül hajtanak végre.

 

Hogy példát említsek, ott van a soproni fegyintézetben Paulik Fekete Márton élethossziglani fegyházra ítélt rab, a ki Egerben néhány évvel ezelőtt, délben, egy és két óra között, másodmagával behatolt egy jómódu magánzó házába. a ki éppen ebédnél ült s agyonvervén őket, leült társával az asztal mellé és nyugodtan, mintha semmi sem történt volna, tovább ebédeltek ők a gazda helyett.

 

Elfogyasztották a kacsapecsenyét, süteményt, sőt bort is ittak és csak azután mentek el elosztani a rablott pénzt valamelyik híd alá. Mikor itt testvériesen elosztották a zsákmányt, gondolt egyet Paulik Fekete Márton és bucsuzás után a távozó társat olyan angol flegmával puffantotta el hátulról, mintha csak verebet lőtt volna le. És, a mi szintén különösen hangzik: ezek a czinikus gonosztevők a legengedelmesebbek és szótfogadóbbak a fegyházakban, sőt (ha talán szinlelik is) magukba szálltaknak és istenfélőken mutatkoznak.


Szakasztott ilyen a halálra ítélt fegyenczek között Szalma István is, a kétszeres rablógyikos, a ki fölött heteken át függött Damokles kardja a szegedi csillagbörtönben. Ez a kötél általi halálra ítélt vadállat is ugy félt, remegett a haláltól, hogy szinte beteg lett belé.

 

Sírt, szükölt, könyörgött, mint a szabad pusztáknak vasketreczbe zárt oroszlánja. És csak akkor enyhült meg valamennyire, ha a kihallgatáson egy-két megnyugtató szót kapott Müller Mór börtönigazgatótól, a ki nemcsak példás rendet és fegyelmet tud tartan a hatalmas fegyintézetben, de emberszerető, nemes szívével meg is tudja enyhíteni a lelkifurdalással járó szenvedéseket.


Szalma kezéhez két ártatlan ember vére tapad. Az egyikkel nyolcz esztendő előtt végzett, a mikor egy ködös őszi estén abban állapodott meg Borbiró János czímborával, hogy a vásárról hazatérő emberek közül azt gyilkolják le az országouton, aki a kocsiban elszunnyadt.

 

Egy szegény, öreg mesterember lett az áldozat, a kit terméskövekkel kegyetlenül agyonvertek. Ezért hét esztendőt kapott Szalma. Öt és felet kitöltött belőle, az alatt megtanulta a czipészmesterséget s mikor a fegyházból távozott, megcsókolta a lelkész kezében a feszületet.
- Isten áldja meg az urakat, megjavítottak.
Alig jutott azonban ki a szabad levegőre, az állati vadság ujra fellobbant lelkében s most egy tizenhét éves szolgalegényt küldött a másvilágra. Az eset Makón történt. Szalma itt egy ismerős gazdával találkozott, a ki a karácsonyi ünnepekre jött be feleségétől a tanyáról. Szerelmes volt a haramia, pénz kellett az esküvőjére, elhatározta tehát, hogy kimegy a parasztgazda tanyájára, ott betörést követ el s a lopott pénzből fedezni fogja a költségeket. Igy is tett. A tanyán Juhos György béresfiut találta csak otthon, ezzel elbeszélgetett egy darabig, azután hátulról orozva leütötte és meggyilkolta.
Mikor kimondta rá a törvényszék a halálos ítéletet, felrántotta az egyik vállát és annyit mondott:
- Nem. Fellebbezek.
Bezzeg másképp beszélt a börtönben. Itt már megérezte a halálsejtelmet és összeroskadt benne a hősiesség. Sőt pár hét előtt ő maga is összeroskadt testben, megsoványodott. A rabkoszt sem igen ízlett neki. Fitymálva evett belőle. A bitófa árnyékában természetesen elmegy az ember étvágya, ha mindjárt olyan erősfáju is, hogy másodszor sem irtózik az emberöléstől. Ezért egyszer arra kérte Müller igazgatót, engedje meg neki, hogy az óráját eladhassa és „egyszer életében uri koszton lehessen.”
Máskor meg tintát, papirost kért és verseket írt. Ezek közül egyet ime, bemutatok:
Megírom a bus levelem,
Édesanyám, mondd meg nekem,
Hol találom fel a helyem
Feltalálom majd odalenn,
A sötét sir fenekében.

Benne van a boldogságom
Ez iratban, hozzád szálljon.
Olvashatod a bánatom,
A bánatom le-levágyik,
A sötét, mély sir árnyáig.
Odalent majd, lenn a sírban
Lesz meg az én nyugodalmam
Örökre.

A szegedi csillagbörtönben, míg a sorsa el nem dőlt, erős felügyelet alatt volt s naponkénti sétáit is egyedül végezte. Mikor azt kérdezték tőle, hogy sajnálja-e a menyasszonyát (a kihez szintén több verset írt), felvágta a fejét s azt válaszolta:
- Szeretem. Szivesen elvinném magammal a másvilágra, ha hozzájuthatnék.
Arra a kérdésre, hogy megbánta-e tettét, így felelt:
- Mit bánjak rajta, ugyse ér semmit, ha bánom is.
- Nem fél Balitól?
- Nem. Adok neki egy kézszorítást, hogy megemlegeti.
A kézszorításra azonban nem került sor. Mikor szembe került Bali Mihálylyal a börtön egyik kis udvarán, már alig volt benne élet. Ugy vitték a pribékek félholtan a bitófa alá.

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98