Kinában ősidők óta ragaszkodik a nép ahhoz a különös szokáshoz, hogy halottakat jegyeznek el egymással, mintha élők volnának. Babonájuk szerint az elhunyt hajadon vagy nőtlen ifju nem lehet boldog a másvilágon, gondoskodni kell tehát arról, hogy legalább holtukban hozzájussanak a menyasszonysághoz, vőlegénységhez.

Ha valamelyik családban meghalt egy fiatalember, a temetés után azonnal megindul a gyászoló családban a tanácskozás, hogy hol lehetne találni számára menyasszonyt, a ki valamelyik jó családnak elhunyt leánytagja. Ha azután megállapodnak a választásban, kérőt küldenek az illető családhoz: annak rendje és módja szerint megkérik a holt leány kezét a holt ifju számára.

A leányos család azután fontolóra veszi az ügyet, tudakozódik a holt vőlegényről: becsületes ember volt-e és jó férj válik-e majd belőle a másvilágon? Még azt is kikutatják, hogy szelid volt-e a természete, mert holmi veszekedő emberhez nem akarják hozzáadni holt leányukat. A tudakozódás olyan komolysággal folyik, mintha élők egyesüléséről volna szó.

Ugyanigy történik a holt leány számára a vőlegény-keresés. Mikor a két család szülei megegyeznek az eljegyzésben, akkor megkezdődik a leányos háznál az ünnepség, mely nagy lakomával jár. Mind a két család egy-egy nagy bábot készittet és ezeket odaültetik az asztalhoz és ételt tesznek elébük. A bábok közül az egyik a vőlegény, a másik pedig a menyasszonyt jelképezi. A lakoma után az egyik bábot a menyasszony sirjához viszik ki, a másikat a vőlegényéhez.

E képünkön éppen azt az érdekes jelenetet látjuk, a mikor a „násznép” elindul a bábokkal a temetőbe. A bábokat otthagyják a sirok mellett. A két család ezután rokonságot tart egymással; mind a kettő meg van győződve arról, hogy a holt pár majd egybekel a másvilágon.