A kis csónak gyorsan siklik lefelé a széles folyón s a bentülők vigan tréfálkoznak. Egyik se sejti, hogy a halál angyala épen most libbenti meg fölöttük sötét szárnyát s mindnyájan kacagva élvezik a nyári nap enyhe verőfényét. Jó kedvükben észre se veszik, hogy egy hatalmas fatörzs nagy lomhán uszik a folyam sodrában s a törékeny csónak épen e fatörzsnek tart. Csak egy szempillantás, - a csónak bordája nagyot ropan … aztán betódul a víz s a megriadt kirándulók kétségbeesve ugrálnak föl. De már késő! Egymásután buknak bele a vizbe s rémes segélykiáltásuk fölveri a határt. Jaj annak, aki nem tud uszni! …

A derék molnárok kifogdosták és partra vitték a vizben fuldokló kirándulókat. Kettő közülök eszméletlenül fekszik a földön. Az a kérdés, hogy élnek-e még? … Ha a víz belenyomult a tüdejükbe, akkor megfultak; de, ha ijedtükben rögtön elájultak s a hangrésük ugy összeszorult, hogy semmi víz se hatolhatott a tüdejükbe, - akkor még élnek és megmenthetők. Hisz néha még olyanoknál se aludt ki végleg az élet, akik már órákig feküdtek a vizben. Még kell tehát kisérteni az élesztést. Legelőször is hasára fektetik a vizbefultat s egyik karját a feje alá teszik. Aztán kiszedik szájából a kavicsot, homokot, iszapot és nyákot, miközben kendővel kitörülgetik az orrát is.

Gyorsan fölvágják felső testén a ruhát, hogy meztelen legyen s aztán fölemelik törzsét, hogy gyomrából és tüdejéből kifolyjon a víz. Most csupasz felső testével hanyatt fektetik, arcát és mellét száraz ruhákkal erősen dörzsölik s egyuttal hozzá fognak a mesterséges lélegzéshez. A mesterséges lélegzés módja és legcélszerübb eljárása ez: A tetszhalott vagy vizbefultat derékig mezitelenre kell vetkőztetni s egész hosszában hanyatt fektetvén a földön, a válla alá párnát vagy valami pokrócot vagy takarót vagy akármiféle ruhadarabot kell rakni. Már most az orvos, vagy akárki más, aki a mesterséges lélegzés végrehajtására vállalkozott, a tetszhalott fejéhez térdel, keményen megragadja két karját a könyök fölött és aztán lassan és egyenletesen fölemeli őket a fej fölé és igy tartja mintegy két másodpercig.

Leghelyesebb, ha ezt ütemre végzik, és mellette hangosan számlálnak: egy! kettő! Ez megtörténvén, a karokat ugyanazon az uton visszaviszik, és kiméletesen ugyan, de azért mégis elég erélyesen odaszoritják két másodpercig a mellkas oldalaihoz. Ezt is ütemre kell végezni és mellette ugyancsak hangosan kell számlálni: három! négy! Amint ebből is látható, a mesterséges lélegzésnek két része van, tudniillik a belélegzés és a kilélegzés. Mindig igyekeznünk kell, hogy a be- és kilélegeztetés épen olyan időközökben történjék, amilyenekben rendes viszonyok között az egészséges ember szokott be- és kilélegzeni. Nincsen annak tehát semmiféle haszna, ha a mesterséges lélegzést nagyon sietve, vagy pedig nagyon lassan végezzük.

Ha ütemre végzik, és egy-egy ütem átlag egy másodpercig tart, akkor négy másodpercig eltart, míg a beteg egy-egy belélegzéshez jut, ami percenkint tizenöt lélegzetvételt jelent. A beteg érdekének körülbelül ennyi lélegzetvétel felel meg legjobban. Megjegyzendő, hogy a beteget nem kell föltétlenül a földre fektetni, hanem esetleg valamely kellő nagyságu asztalon is ellehet helyezni. Ilyenkor az, aki a mesterséges lélegzést végzi, természetesen nem térdel le, hanem a beteg fejéhez áll, és kissé előrehajolva megragadja két karját. A mesterséges lélegzést nem szabad kellő ellenőrzés nélkül végezni, hanem pontosan meg kell figyelni, hogy vajjon az eszméletlen ember nem lélegzik-e magától is, mert ha egyszer lélegzeni kezd, a mesterséges lélegzést nem kell folytatni. Az ellenőrzés ezzel még nem ért véget, mert hiszen megeshetik, hogy a betegnek megint eláll a lélegzete.

Mihelyt az ellenőrző ezt észre is el lehet helyezni. Ilyenkor az, aki a mesterséges lélegzéshez. A mesterséges lélegzést szükség esetén akár órákig is folytatni kell s közben friss vizet kell locsolni a beteg arcára és mellére.