Helyesen caisson-nak kell irni, magyarul láda, vagy szerkény az értelme, s a gyakorlatban azt a munkahelyet értjük alatta, amelyben a talajszine alatt, rendesen viztömegek feneke alatt épitőmunkát végeznek. Ilyen munkahely válik szükségessé akkor, ha hidoszlopot épitenek folyóviz közepén, ha a parton készül a hidfő, ha omlós földanyagban épitenek alapot, általában, ha a föld és a víz behatolása ellen kell megvédeni a munkahelyet.

A módról, ahogyan az üregben dolgoznak, ahogyan ezt a szerkényt lesülyesztik alább fogunk szólani, egyelőre némely elemi fogalommal kell tisztában lennünk. Az elemi fogalmak a levegő és annak hatása a talajszine alatt, mélyen a föld alatt. Bizonyára minden olvasónk volt már hegytetőn, toronyban, általában magas helyen, legalább is olyan magasságban, ahol már érezhető a ritkább levegő. Mert tudnivaló, hogy minél magasabbra megy az ember, annál ritkább levegőre talál.

Ez a ritka levegő a tüdőt gyorsabb mozgásra kényszeriti, s megállapithatóan rosszullétet idéz elő. A föld ugy van megalkotva, s rajta az emberek olyan szerkezetüek, hogy normálisnak találjuk azt a levegősürüséget, amely a földtől néhány száz méternyire terjed fölfelé, a legnormálisabb bizonyára a nulltól száz méterig terjedő réteg. Ha tehát a fölfelé haladó magasságban a levegő sürüsége változik, még pedig a ritka halmazállapotba, logikus ugye, hogy lefelé viszont sürüsödik, s a földkéreg, mint az embere normális levegő alapvonala, határa a normális sürüségü levegőnek. Ettől lefelé már sürübb a levegő, s ennek a nyomása is nagyobb.

Amint a magasságokban a levegő ritkasága okozta kisebb nyomás olyan érzést kelt az ember dobhártyáján, mintha belülről nyomná valami kifelé a dobhártyát, mert hiszen a dobhártya külső nyomástól szabadulván a nyomásszünés irányában akar elhelyezkedni, a mélységben nagyobb lévén a levegő nyomása, olyan érzés támad a dobhártyán, mintha kivülről nyomná valami.

Az emberi szervezet olyan alkotás, hogy fölfelévaló haladásban a 7-8000 méternél lévő ritka levegőben még nem tud élni, lefelé azonban a negyven méter már határa annak, ahol az emberi organizmus életveszély nélkül megállhat. Akkor amidőn a föld alá kell lemenni, bányatárnákba, földalatti üregekbe, kétszáz méter mélység is előfordul, de az ezekben való tartózkodás egészen más alapokon nyugszik, mint az ilyen kürtő alaku kesszonokban való munka.

A kesszon köralaku erős falu hengerelt vasbádoghenger, amely elsősorban olyan átmérőjü, hogy abban a megépitendő alapépitmény elférjen, azután olyan hosszu, hogy az alsó vége a víz fenekére érjen, a teteje pedig kiálljon a vizből, végül olyan erős, hogy a lenn jelentkező nyomásnak ellentálljon. Az ilyen hengert előzetesen elkészitett állványokon arra a helyre állitják, amely pontosan az alépitmény helyének felel meg.

Láncokra erősitik, s belehelyezik a vizbe. (Ha parti kesszonról van szó, amilyent a képünk is mutat, akkor előzetesen megássák a gödröt addig, amig dacolás nélkül megáll a föld, s ugy helyezik bele a hengert.) Most oly erősen szoritják le az alsó élét, hogy a víz alul be ne tódulhasson. Ekkor kiszivattyuzzák a vizet, s most megindulhat a munka. Mindenekelőtt fölszerelik a föl- és lejáró szerkezetet.

Ez eleinte csak egy létra, később liftszerü gépszerkezet, amellyel a munkásokat föl- és leszállitják. Azután elhelyezik a földkiemelést elszállitó szerkezetet. Ez, mint a képünkön is látható, emelődaru szerkezet is lehet, amely kasszekrényeket sülyeszt és emel ki a kesszonból, de lehet kanálisemelő is, kotrószerkezet, vagy csak csigákon huzott vederrendszer is. Amig a kesszon-fenék mélység nem nagyobb, mint 4-5 méter, más különösebb berendezés nem kell.

Amint azonban a kesszon-fenékén a levegőnyomása eléri az egy félegy atmosferikus nyomást, amely nyomást más a normális emberi szervezet nem birja ki, nyomban megindul a sürü levegő felhigitása azáltal, hogy friss nyomásmentes levegőt szivattyuznak be a kesszonba. Ekkor már az emberek odalenn nem a rendes munkaideig dolgoznak, hanem csak két vagy három órát, vagy még rövidebb időt.