A közforgalom folytonos emelkedésével, amit az ipar, kereskedelem meg a müszaki fejlődés haladásával párhuzamosan állandóan tapasztalunk, a közhatóságok elsőrendü higienikus feladatává lett az a kötelesség, hogy a poros utak kellemetlenségeitől és főleg közegészségi ártalmaitól a lakosságot hathatósan megvédelmezze. 

Az automobilok, kocsi kerekek, lópaták, csorda vagy nyáj felverte meszes, finom por, melyet a legkisebb szellő is könnyen fölkap és széthurcol, a legrettenetesebb betegségek csiráinak melegágya. 

Nagy horderejü feladat tehát, hogy nem első rangu burkoló anyagokkal burkolt utainkat, ha már célszerübben át nem épithetjük, alkalmas módon pormentesekké tegyük és ilyen állapotban tartsuk fön, mert a forgalmat korlátozni nem lehet.

Uj utak épitésénél azonban már okvetlenül megfelelő keménységü burkolóanyagokat gránitot, bazaltot stb. kell használni, valamint a hézagokat sem szabad laza, elmálló földes anyaggal betölteni, hanem aszfalttal, szurokkal, cementtel stb. Kevésbbé szilárd burkolattal ellátott uttesteken a por képződését olajozással, kátrányozással és egyéb ily porlekötő befestéssel kell meggátolni.