Dtum
Login with Facebookk
1914 | Június

Elevent szülő növények

Aki csak félszáz évvel ezelőtt is le merte volna irni ezt a cimet, a „hivatalos tudomány” valószinüleg kiközösitette és pellengérre állitotta volna, mint a tudatlanság eleven szobrát. Mert a hivatalos tudomány akkor még rubrikázta a természetet s a betürágásban és tekintély-mániában kereste az ismeretek forrását.

Ahová a botanikus lépett, ott meghalt a nevető rét és elhervadt a virágok pompája. Mezőink ékességéből megszáritott halottak rendje lett a növénytani gyüjteményekben: s minél több virág-mumiát zárt muzeumának koporsójába egy ilyen halottrendező, annál nagyobb botanikusnak tartották. Igy változott a viruló rét és a lombos, üde erdő poros herbáriummá a növénytani órán: - s igy alakult ki a művelt közvéleményben az a titkos, de általános nézet, hogy a növénytan, mint tudomány, száraz és unalmas szőrszálhasogatás.

Husz-harminc év óta azonban nagyot fordult a világ s ma már a növénytani könyvek egészen mást mondanak, mint amit a jó öreg Linné beszélt s a halottrendező botanikusok helyét a természet nagy életének kutatói, boncolói foglalták el, akik lassanként rájöttek arra, hogy a növény, mely látszólag élőhalottja a természetnek, gyakran szinte drámai harcot viv a sorssal, - hogy kifogyhatatlan uj eszközökben, cselekben és alkalmazkodásban, ha megélhetéséről van szó, - hogy a természet minden képzelhető erejének, segitségének fölhasználásával ezer és ezer kapcsolatot szőtt a rejtett és hatalmas élettel, amelynek ő is részese.

Igy lett igaza megint a régi népbölcseségnek: hogy érez a virág, hogy él az erdő-mező, habár nem ugy, ahogy az ókori természetimádás mitológiája elképzelte. Hogy él, sőt érez és mozog s még alszik is, - s egyáltalában egyetlen olyan jelenség sincsen a növények fejlődésében és szaporodásában, mely ne állana határozott, logikus és szerves kapcsolatban a fajföntartás, sőt a faji kiválogatódás föltételeivel.

A harmatfü, mely szunyogokat és legyeket fogdos enyves csápjaival, még leveleit is szorosan rágöngyöliti piros mirigyszőreire, ha áldozata nagyobb vagy hevesebben vergődik; sőt, ha véletlenül egy szitakötő jut a gyilkos növény tapogatói közé, akkor megesik az a hihetetlen dolog, hogy a többi levelek is „megszagolják a pecsenyét”, odahajlanak, mintha zsákmány után nyulnának és kölcsönösen segitik egymást a hatalomba kerülés nehéz munkájában. A trópikus tengerpartok lázzal terhes, sós, mocsaraiban honos egy sajátos fa, melynek mangrove a neve.

Olyan, mintha csak falábakon állna, a levegőbe emelkedő gyökérvázon nyugszik, mig ágaiból tömérdek léggyökér sarjad. Léggyökér a neve az olyan mellékgyökérnek, mely nem a földben van, hanem a szárból, vagy a fa ágaiból, koronájából nő s a levegőben csüng, sőt ebből szivja a növénynek szükséges nedvességet és táplálékot is.

Ilyen léggyökeres növények leginkább csak a forró tartományokban vannak, de nálunk is előfordulnak, például a borostyánnál, melynek szintén van légbeli kapaszkodó gyökere.

A mangrove-fának ágaiból tehát tömérdek ilyen gyökér sarjad, melyek mintegy támasztó oszlopként tartják a hatalmas fa törzsét. Minden ág, sőt maga a törzs és az egyes léggyökerek is, számos uj léggyökeret bocsátanak, melyek lassanként lenyulnak a viz szinéig, majd még alább, az ingovány puha iszapjáig, ahol befuródnak a fenékbe s uj támasztékai lesznek a falábakon álló törzsnek. Igy támad a járhatatlan mangleerdő a meleg vidék tengereinek mocsaras ingoványaiban s ebben a sürü bozótban tömérdek vizimadár és rák tanyázik, mig a mangrove-fa léggyökereit az osztrigák lepik el.

Ezért a bennszülöttek osztrigafának is hivják. Természetes, hogy a mocsaras ingoványban termő mangrove-fa nem szaporodhatik csak ugy magról, mint a többi fák; mert a magja, ha egyszerüen csak lehullana a fáról a mocsárba, vagy fönt usznék a vizen, mig elrothad, vagy fölfalnák a madarak; sőt, még ha nehezebb lenne is a viznél s mindjárt lezuhanásakor a fenékre szállna, akkor se tudna gyökeret ereszteni az iszapban, melynek felső rétege lágy és szétfolyó, de meg különben se kapna levegőt a csirázáshoz.

A fa tehát ugy segit magán, hogy „elevent szül”: - azaz már önmagán kifejleszti kicsinyben az uj fát, melyet csak akkor ejt le, - ereszt utjára, - amikor már teljesen életképes, akárcsak a szintén elevent szülő emlősök.

Lampert Kurt német professzor érdekes megfigyeléseket közöl erről a különös fáról. Azt irja, hogy a mangrove-fa magjai már magukon az ágakon kicsiráznak, mert a gyökérszálak, illetőleg a csiraszárak átütnek a magburkon, ahogy ez a mellékelt képen látható.

A mag vagy gyümölcs ugyanis, miután már teljesen megérett, még 8-9 hónapig lóg a szárán s ezalatt az idő alatt csirázik ki, leveleket is hajt, ugy hogy már mint „eleven csemete” függ a fán. A csiraszárak vagy gyökérszálak ezalatt folyton nönek, ugy hogy 50 cm. hosszuak és 1 ½ cm. vastagok is lesznek.

Ezek a gyümölcsből hajtott nehéz csiraszálak addig himbálóznak a fán, mig végre valami erősebb szélroham leveri őket s ekkor lepottyanak levelestől a mocsárba, még pedig oly sullyal és erővel, hogy keresztül ütnek a vizen, hegyes végükkel belefuródnak az iszapba, - és állva maradnak abban, mintha csak ugy ültették volna oda!

Még félméter mélységü vizrétegen is keresztül hatolnak, s mivel a gyümölcs már bimbót, rügyet is hajtott, sőt már a leveleit is széttárta, a fiatal mangrove-csemeték sürün fogják körül az öreg fát, mely körül csakhamar áttörhetetlen bozótot alkotnak.

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98