Az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkara eredetileg úgy tervezte, a szerb fronton is védekezik, hogy a várhatóan elemi erejű orosz támadással szemben helyt állhasson mindaddig, amíg a nyugaton győztes német csapatok meg nem érkeznek. A Szerbiának elküldött hadüzenet megelőzte az orosz hadüzenetet. Így, amikor eldőlt, hogy háború lesz, az osztrák-magyar csapatok délre indultak – köztük olyan egységek is, amelyeknek orosz támadás esetén a keleti fronton a helyük.

Túl nagy volt a kísértés: az eredeti tervekre és a józan észre fittyet hányva verjük meg Szerbiát! A sikerélmény milyen jót tenne a keleti frontra induló csapatoknak! Ha csupán a Monarchia és Szerbia háborúzik, a harcok kimenetele aligha lehetett (volna) kétséges. De ha a Monarchia fő erői Oroszország ellen indulnak, vajon lehetséges-e gyors győzelem délen?

Potiorek tábornok, a Szerbia elleni hadműveletek parancsnoka nem állt feladata magaslatán. Az időtényező is szorította. Az ellenfél kiválóan védekezett. Az osztrák-magyar csapatok elfoglalták Szabácsot, Valjevót. A szerb Putnik vajda támadását azonban nem tudták kivédeni. Potiorek kénytelen volt visszavonulni.

A Szerbiában elszenvedett vereség tisztán katonai szempontból nem volt súlyos. Nem zárta ki a későbbi sikereket sem. Jelentős volt azonban lélektani, politikai hatása. Rontotta a keleti frontra vonuló hadseregek szellemét, morális tartását.

A Monarchia vezérkari főnöke, Conrad szeptemberben újabb támadásról döntött Szerbia ellen. A támadásnak inkább pszichológiai és propagandisztikus szerepe volt, mintsem tisztán katonai: a galíciai fronton elszenvedett vereségeket kellett (volna) déli sikerekkel eltakarni.

A második osztrák-magyar támadást azonban a szerbek újfent megállították. A kudarc ellenére sikerült szerb területen néhány hídfőállást megtartani. A Monarchia 1914-ben nem tudta legyőzni és elfoglalni Szerbiát, de ellenfelének olyan veszteségeket okozott, amelyek előre vetítették 1915-re a kedvezőbb eredményt.