Dtum
Login with Facebookk
1915 | Június

Sztrakoniczky

Junius 10.

Most már harmadik napja tudom, hogy meghalt és így lassan megnyugszom abban, hogy Sztakoniczky magas alakja, sápadt szőke feje, üveg mögül néző éles szeme a multé, s érdekes neve, mely eddig egy kedves, rokonszenves egyéniséget jelentett most Mikszáth regények romantikus patinájával vonódik be. S bár tudom, hogy mire e sorok megjelennek, szomoru elmulása a multé lesz, a véres határon ülve, szerény ravatal-gyertyát gyújtok barátom emlékének.


Nem tudom, nem istenkísértés-e hosszan fájó gyásszal meggyászolni valakit, akinek sorsa minden szeszélyes pillanatban a miénk is lehet és nem volna-e helyesebb a mostani csudálatos érzéketlenség hónapjaiban a rohanó pillanatnak vetni Sztakoniczky emlékét, mint annyi derék és kedves bajtársét, akik rövid hónapok alatt eltűntek a mulandóságban. De mégsem tudom egyetlen csöppnek felfogni az ö személyét a gyász zuhatagában és sokat, szeretettel gondolok reá.

 


Egyike volt azoknak a keveseknek, akik imponáltak nekem és tiszteletet is gerjesztettek bennem egyszersmind. Összeszorított vékony ajakkal, merev, hideg szemmel, biztos léptekkel haladt előre érvényesülése tisztességes útján – tréfásan már államtitkárságot jósoltunk neki – és ellenségét, irigyét még sem ismertem, mert kedves és előzékeny tudott lenni mindenkihez.


Nem tudom, milyen hatással volt rá az utolsó háromnegyed év, mióta katonáskodott, de nem hiszem, hogy tulságosan magával ragadta volna nehány olyan érzés és lelkesedést, amelyről már azelőtt is határozott nézetei voltak. A lelkes magam-odaadás miatt, mellyel kezdő katonakorom békeidőbeli barna waffenrockja iránt viseltettem, évődve sajnálkozott rajtam és minden elméleti érvemre mindig volt néhány erőteljes „csakhogy”-ja, amivel nem lehetett ellenkezni.


Most neki is át kellett élnie a valóságot, legélesebb formájában és az előretörés gyönyörű lendületében, feszülő izmokkal, táguló tüdővel, egyetlen ütést, vagy talán még azt sem érezve szünt meg az lenni, ami az utolsó pillanatban volt: Dr. Sztakoniczky Károly, hadapród-őrmester és lett belőle mozdulatlan, földhöz simuló szürke ruhatömeg egy összegázolt réten.


A legszebb halál, amikor édes és dicső a hazáért halni.
Nem akna robbant fel alatta s törte alaktalan ronccsá. Bomba sem szakította le a karját és gránát sem darabolta szét. Repülők nyila nem törte össze koponyáját és égető gázok nem zsugorították fekete vázzá. Nem keskeny földoduban ülve, tehetetlenség-avatta hősiességgel hallgatta a köröskörül robbanó ágyulövedékek végzetes dörrenését, fiatalon, feszülő izmokkal rohant előre s halála a rohanás hirtelen megállása volt.
A legszebb elmulás katonának.


Érzem a kor leírhatatlan fenségét, mely úgy parancsolja, hogy egyetlen áldozat, melyet barátom messzi sírja fölött hozhatok, a sóvárgó csodálat legyen: gyönyörűen halt meg.
És nincs tovább.


Erdély Jenő

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98