Naptári pontossággal, sőt kozmikus törvényszerűséggel nyílnak és zárulnak a műcsarnok tárlatai. Ugyanezzel a végzetes megismétlődéssel állapítják meg az emberek, hogy ennyire gyenge még sosem volt a tárlat. A fokozat végtelen skáláját sejtetik e megállapítások, hajszálfinom, szinte laboratóriumi precizitását a művészi termelés fajsúlyának, holott a műcsarnoki képvásárok színvonala esztendők hosszú sora óta nem változott. Nem is változhatott.

A műcsarnoki kiállítók törzskara ugyanaz, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Akik megöregedtek, azok nem fiatalodhatnak vissza, sőt magukhoz öregítik a számító fiatalokat is. (Azokat a fiatalokat, akik már tizenhat éves korukban is öregek voltak.)

Nem is lehet megérteni, mit remél a közönség és miért csalódik - évente kétszer -, miért vár üzleti élelmesség helyett (eszemadta, tájkép gólyával, őszi napsütés pocsolyával, rohamozó honvédek, angórák napsütésben) idealizmust a deresedő fejű divatos mestertől. Az nem fogja többé földhöz csapni palettáját, hogy újra kezdje dicstelenül folytatott mesterségét.