Az emberi fej szörképleteit, a hajat, a szemöldök szőrözetét, azonkívül a férfiak másodlagos külső ivari jellegei gyanánt szereplő szakállt és bajuszt úgy a vad-, mint a művelt népek a test ékességéül tekintik s különféle gondozásban részesítik. A szakáll és bajusz borotválása éles obszidián vagy tűzkőszilánkokkal valószínűleg már a kőkorban is szokásban volt.

A rómaiaknál rabszolga szakállt nem viselhetett. Dákok, germánok, úgy szintén a magyarok is, nemkülönben a keleti népek tekintélyt kölcsönző dísznek tekintették a szakállt. Schytáknál, galloknál, britteknél általános szokás volt a szakállt leborotválni. Hazánkban a XV. sz. második felében divatba jött a szakáll borotválása. A XVI. sz. második felében és a XVII. sz. elején a szakállt néha övig növesztették nálunk, ellenben a XVIII. sz. második felében a legényemberek leberetváltatták szakállukat, a házas emberek azonban szigorúan meghagyták s egész Erdély megdöbbenéssel vette, a mikor Béldi Pál mint házas ember, szakállát leberetváltatta. E különczködését avval mentegette, hogy tatár rabsága idején, ha gazdája megharagudott reá, szakállánál fogva rángatta ide-oda.

Szent István idejében nyugaton a haj lenyiratása, mint a krónikák említik: „comam capitis deponere”, a megalázkodás és a világi örömökről való lemondás jeléül tekintett. Szent István törvénye szerint a ki vasárnap elkerülte a templomot, megveszszőzték és hajától megfosztották. A középkori kéjnőket és házasságtörőket a haj leberetválásával büntették. A XVII. sz.-ban hazánkban nemeseknek és nem nemeseknek tiltva volt az üstökviselés, legfeljebb a kopaszodó embereknek engedték meg a haj leberetválását. A kopaszság elpalástolására már a rómaiak is alkalmazták a vendéghajat (galeri).