A katonai vészhelyzet elmúltával a monarchia formálódó álláspontja a békéről már kevésbé volt engedékeny (Czernin terve megelégedett volna a háború előtti status quoval) de a békekezdeményezés mellett Bécsben és Budapesten is kitartottak.

A németekkel folyó alku nem bizonyult egyszerűnek. Németország szívesen fogadott volna egy orosz különbékét, de általános békére nem gondolt, mert bízott a végső győzelemben és így a hadicélok realizálásában.

A Monarchia hivatalos álláspontját egy béketervre Burián báró, közös külügyminiszter terjesztette a német szövetséges, konkrétan Bettmann-Hollweg kancellár elé. Eszerint Belgium függetlenségét visszaállítják, de Belga-Kongót megkapja Németország.

Az addigi Orosz-Lengyelországból létrehozzák a független lengyel királyságot. Kisebb határkiigazítások történnek a Monarchia javára, Oroszország és Olaszország rovására. Szerbiát Bulgária és a Monarchia javára megkisebbítik, a maradék Szerbia a Monarchia érdekszférájába kerül. Oroszország szabadon áthajózhat a tengerszorosokon, de azok török kézen maradnak.

Mint látható, ez az elképzelés már nem elégedett meg a háború előtti állapot visszaállításával, hanem kisebb – a német tervekhez képest kétségtelenül mérsékelt – hódító célokat is megfogalmazott. A Monarchia terve nyilván a katonai stabilitás utáni helyrebillent önbizalomról árulkodott és igyekezett elébe menni a németek követeléseinek.

Burián terve alkalmatlan volt: az antant számára elfogadhatatlanul sok, a németek számára kevés. Igaz, a Monarchia döntéshozói mindezt csupán tárgyalási alapnak szánták. A németekkel lefolytatott tárgyalások során mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy a német szövetséges nem békét akar, hanem békemanővert a saját és a semleges közvélemény megnyerésére, a háborús felelősség elhárítására.