Az I. világháború után Németország gyarmatai és a Török Birodalomtól elvett arab lakosságú területek formálisan a Népszövetség irányítása alá kerültek. Az egyesült Államok a népszövetségi ellenőrzést a lehető legkomolyabban gondolta, amiben az idealista Wilson eszményei éppúgy szerepet játszottak, mint az amerikai gazdaság érdekei, hogy ezekre a területekre behatoljanak.

A brit és francia álláspont a legkevésbé sem idealista: számukra a népszövetség égisze, a népszövetségi megbízatás tulajdonképp csak a gyarmati terjeszkedés és uralom burkolt formája. Az, ami a valóságban történt, a brit és francia elképzeléseknek felelt meg.

Törökország arab lakta területeiből – az egykori brit-francia titkos egyezmény nyomán – Szíriát és Libanont Franciaország kapta, míg Palesztina, Irak és Jordánia a brit birodalom részévé vált.

Afrikában Német Délnyugat-Afrika (Namíbia) a Dél-afrikai Unió mandátuma lett, vagyis szintén brit birtok. Tanganyikát felosztották a szomszédos belga, portugál és brit gyarmatok között, de a legnagyobb darabot itt is a Brit Birodalom kapta. Ugyancsak britek és a franciák osztoztak Kamerun és Togo fölött.

A csendes-óceáni német érdekeltségek esetében a status quo érvényesült, vagyis akik a háború alatt megszállták, birtokukban tarthatták az adott óceániai területet – így Japán, Ausztrália, Új-Zéland. A kínai Santung tartomány, ahol egykor a németek harcoltak ki koncessziókat, Japáné lett. Ez a döntés nagy csalódást okozott Kínában, ahol ezért diáktüntetésekre került sor.