Dtum
Login with Facebookk
1920 | November

Karinthy Frigyes - Két mosoly

(Strindberg "Julia kisasszony"-a előtt felolvastam a Madách Színházban)

Egy nőt fogunk itt látni a színpadon, abból a műhelyből, mely a tizenkilencedik század második felének irányát adta meg egy bizonyos szemléleti módban, amit népszerűen nőgyűlöletnek, a nő tagadásának szoktunk nevezni. És engem, amikor felhasználom az alkalmat, hogy Strindberg egyik leghatásosabb és legmélyebb drámájának, a rövid egy felvonásban lezajló "Julia kisasszony"-nak előadásával kapcsolatban pár szóval elmondjam érzésemet és hitemet erről a szemléletről;

 

ünnepélyes és komoly érzés fog el, olyanféle, mint mikor valaki elhagyja ősi hitét s nyíltan tesz vallást arról, hogy új istent akar imádni, ünnepélyes és komoly pillanat és egyben lázadó is, mert vallásom újjászületését éppen a régi komor templomban hirdetem ki, a főpap és az egybegyűlt hívők jelenlétében, hangosan felemelve tiltakozó szavam, éppen mikor hozzá akarnának már fogni a szertartáshoz.

Egy nőt fogtok itt látni - úgy állítják elétek, mint egy nőt - de én azt mondom nektek: egy nő ez és semmi egyéb. És mit jelent az, hogy ti ismeritek azt a nőt, találkoztatok vele, ráismertek, mikor a mester lerajzolja nektek? Higyjétek el, én is ismerem ezt az arcot; találkoztam vele, szóltam hozzá és szorongva vártam a választ, ama szörnyű napokban, mikor úgy hittem, el kell pusztulnom nyomorultan, ha nem nyúl ki felém a sötétből egy jó és meleg kéz, hogy megsimítsa a homlokom. Ismertem őt, álltam vele a tó süket partján, beszéltem vele szobákban és erkélyeken - sétáltunk padok és emberek és házak között - ültünk holdfényben és napsugárban.

 

Beszéltem hozzá, boldogan, hogy őszinte lehetek, mert nincs szándékom és tervem, határtalan örömmel dicsértem szépségét, remegtem a felindulástól és örömtől, szilaj vidámság fogott el, hogy hozzak, adjak valamit - megcsókoltam ruhája szegélyeit, elhagytam magam, vártam, hogy most majd rendelkezik velem, felhasználja valamire, a maga örömére, ezt a nagy indulatot ami bennem van, - valami feladatot ád, hősi és nagyszerű feladatot - ő, igen, a nő egy nő, istenem, remegve és ámulva érzem - a legcsodálatosabb és legidegenebb dolog a világon és jaj, - a legritkább - csodálatos hangszer, mindent eljátszik - csodálatos tükör, mindent megmutat - és mégis, nem ismerem a tulajdon hangját a hangszernek és a tükör arcát nem ismerem.

De mit mutatott a hangszer és a tükör? Nehány üres, értelmetlen szava a gonosz banalitásnak és önzésnek - apró hiúság, mániákus, makacs visszatérés jelentéktelen és bántó semmiségekhez, gonosz, gyanakvó mozdulatok, mindig készenlétben, hogy ellenálljanak, ha nincs érdekelve a kapzsi és mohó érzékiség - mindig készen, hogy odavessék őt egy izmos lovászlegény, vagy egy gazdag kereskedő lábai elé, ha bestiális örömöket, vagy cifra életet kínál. És az arcon valami nyugtalanító, kihívó mosoly - bántó, ostoba és önhitt mosolya a megvetésnek és tagadásnak.

Ó igen, láttam ezt az arcot én is, sokáig láttam és néztem - és jól tudtam, hogy ismerem. Strindberg, Shaw, Wedekind, Weininger, Ibsen és az elmúlt század minden divatos pszichológusai rajzolták meg elégszer. Mindezek a vonások voltak azok, amikből a nő arcát összeállították és meghatározták a század nagy tanulságát, hogy a nő valami veszedelmes, romboló erő, alacsonyabb dolog mint a férfi, éppen azért tör a férfi vesztére - gonosz dolog, démoni hatalom.

 

És hogy ez az igazi nő, aki felé végzetesen vonzódunk, ez a fajta. Rendben vagyunk, mondhattam volna magamnak, ha dogmatikus vagyon - mikor tehát megismertem a szenvedést és a rosszat a szerelemben, ami lényegesen más volt, mint az én tiszta indulatom, ott a nagy tó partján - akkor a nőt ismertem meg, az igazi nőt, ama romboló és veszedelmes erőt, amitől annyit óvtak kedvenc szerzőim. Gyerünk, fussunk előle, felejtsük el, vagy lőjük főbe magunkat. Harmadik eset nincsen.

És én mégsem mentem el: megálltam és megnéztem közelebbről ezt az arcot. És akkor csodálkozva jöttem rá, hogy minden, amit én ebben az arcban nőiesnek láttam és bámultam: egy feltevés volt: az, hogy vonzalmam megriasztja, fél tőle, hogy érzi rettentő erejét és súlyát, magában és bennem. De meg kellett tudnom, hogy e nőnek egyszerűen közönyös a szerelem, nem tud róla, nem is hiszi el, nem foglalkozik vele, valami realitásnak tekinti, mint amilyen általában lenni szokott az emberek között, ha érdekek jelentkeznek - üzlet, vásár, érzések tőzsdéje, ahol mindennek akkora ára van, mint amekkora szüksége van rá a vevőnek.

 

Ez a nő készpénznek vette a szavaimat és hasonlataimat: - ha azt mondtam, hogy szép, arra gondolt, hogy mások is annak látják - és ha azt mondtam, te drága - arra gondolt, hogy bizony nem is adja magát olcsón. Valóban, ismerem ezt az arcot és ezt a vonást - de ó Strindberg és ó Weininger, ti nagyon tévedtek - ez a vonás egyáltalában nem nőies, - hiszen ezt a vonást én magamról ismerem, magamról, aki mindennek ellentéte, ami nő. Ezt a nőt nem izgatja fel és nem kábítja el a szerelem, mert ennek nem az kell, hogy őt szeressék - hanem az, hogy ő akarjon valamit - éppen úgy, mint egy férfinak.


Ez a nő férfias. És férfiasak voltak mindazok a nők, a tizenkilencedik század nőtípusa, akiknek tanulmányozása a nőgyűlölő szemléletet rászabadította erre a világra. A férfi sorsa ez esetben egyáltalában nem tragikus, legfeljebb annyira, amennyire egy tévedés felismerése lehet.

 

A vágynak és szerelemnek és izgalomnak az a láthatatlan lángolása, amivel körülvettük, nem azért nem gyújtotta fel és nemesítette meg, mert mi nem voltunk eléggé férfiak - hanem mert ez a nő immúnis ezzel a lángolással szemben. Ez a nő nem szerelmes önmagába, mint mi ő belé - ez csak hiú, mint a férfiak - ez tehát egyszerűen lenézi azokat, akik szerelmesek belé és szerelmes mindenkibe, aki őt nem szereti.

Egészen másképpen fest így a romboló Démon, akit a nőgyűlölet azonosítani akart az egész nemmel. Alacsony, értéktelen típussá zsugorodik össze a szép bestia, vagy a női vámpír borzongató alakja, aki miatt minden félórában egy evőkanál puskaport nyelnek le a férfiak - akit csak akkor lehet megkapni, ha előbb felakasztotta magát az ember és a falnak ment és kiokádta a tüdejét.

 

Nézzünk bátran a szemébe és értsük meg végre a rejtelmes, baljós mosolyt, amelynek titkát izzó elmék és lángoló szívek próbálták megfejteni, hogy kifáradva és elkeseredve az eredménytelen erőlködéstől, átkot szórjanak rá végre és óvják tőle a világot, mint Lucifertől, a jónak és nemesnek tagadásától.

 

Nem tagadás van ebben a mosolyban - csak hülye megnemértés, elbizakodott szemtelen cinizmusa a butaságnak; nem a lelket és értelmet nézi le és veti meg, csak azt, aki hisz benne. Nézzük csak meg jól ezt az idióta mosolyt - a nőbe oltott férfi korcsszülött mosolya ez, együgyű, hitetlen mosolya a bolondnak, aki önmagát üresnek érzi, szeretne valaki más lenni és fél mindentől, ami ürességének tudatára ébresztené. Nevetni nem tud, mert öröm nincs a szívében - kineveti hát a világot. Nem tud felelni, tehát lenéz minden kérdezőt.

 

Örül minden bajnak és szenvedésnek amit okoz, mert nyomorult, örömtelen énjéről csak így szerezhet tudomást. Ha szép - szépsége üres, mint a halottaké, bitorolt szépség, álarc - ha rút, rútsága fenyegető és rosszakaratú. Alapos oka van rá, hogy mélyen lenézze azt, aki őt szereti - hiszen csak ő tudja, milyen értéktelen dolgot szeret a boldogtalan. És alapos oka van rá, hogy halálra kínozza azt, akit ő kíván - hiszen csak ő tudja, hogy mit jelent, őt elfogadni.

 

Ez az egyetlen rokonszenves vonás benne, ez az objektivitás az önmaga haszontalanságának ez a tudata. Egyébként szeret titokzatos lenni - folyton hazudik, de nem azért, hogy szépítse a rút valóságot, mint ahogy a költő hazudik - hanem hogy elhitessen valamit, ami nincs. Legjobban a halál érdekli, mint a legfőbb adu, a legnagyobb kár, amit okozni lehet. Szívesen öli meg magát is, ha biztos benne, hogy fájdalmat okoz vele - ravatalról ábrándozik, ahol komoran és kajánul fekszik majd és nem kell részvétet éreznie senki iránt, aki siratja.

Valóban ő ez - a kép tökéletes, ráismerek. De minő kétségbeesett öngyilkos dühe volt az a pesszimizmusnak, az élet és öröm tagadásának, mely ezt az arcot úgy állította elénk, mint psziché-képét a Nőnek, reprezentánsát annak a nemnek, mely a nevető örömnek és kéjnek és ragyogó nyugalomnak egyetlen lehetőségét jelenti e Földön? Ezt, aki nem is tükör, és nem is hangszer - ezt az önmaga árnyékát kereső boldogtalan félembert - ezt a rossz boltosát önmagának, aki még eladni se tudja magát - ezt a férfiutánzó nemtelent, ezt az élményelhajtó unalmas nemi strébert, ezt a tehetségtelen dilettánsát annak a csodának, amit életnek nevezünk?

 

Nem, nem, barátaim, édes emberek, férfiak és nők, hagyjátok őt, hadd keringjenek körülötte tovább a téboly és szenvedély lihegő megszállottjai, szuszogó kalmárok, Figarót-olvasó kisdiákok, kamatra dolgozó ügynökei az életértékeknek - éretlenek és túlérettek, hadd boncolják tovább a rejtélyt, aminek megoldása ott van bármelyik tankönyvében az elmegyöngeségnek, legyenek boldogok vele, fetrengjenek előtte és vele, haljanak meg együtt, az egymásra is méltatlanok, akik nem tudnak élni egymás nélkül.

 

Mi láttuk őt, a Démont, vészesen lobogó szemekkel, láttuk őt, aki csak gyűlölve szeret, akit gyűlölve szerettünk - láttuk őt ennek a gyalázatos századnak nő-ideálját - láttuk örökkévaló, fölényes, gúnyos tekintetét, hülye mosolyát a magtalan, meddő Hitetlenségnek, mely világ kezdete óta ott lebeg minden szépség fölött, hogy kiröhögje, hogy hideg vízzel öntse nyakon a fakadó rügyét, a Hozzánemértő Gyűlölet se vidám, se szomorú, kontár mosolyát.

"Emléke bennem rég nem él
Emlékem tőle nincs egyetlen
Se kép, se hajfűrt, sem levél:
Gyűlöltük egymást mindaketten.

Én büszke voltam és kevély
Ő lángoló volt és kegyetlen -
Így szeret a hűtlen személy
S én, boldogan, így szerettem.

És végre annyi könny után
Boldogság, csóközön után
Egymást el tudtuk hagyni végül;

Mint két ellen, ha kimerűlt
S kiket a Gyűlölet se fűt -
S kiejti a fegyvert kezébül!"

De hát mi ez a rossz álom - mi ez a lidércnyomás, melyben gonosz fények riognak, hisztériás, beteg nyalábok a sárga korongról? Hiszen mindez a fonákja csak valaminek - kusza szálak, értelmetlen zűrzavar. Ennek a mintának eleje is van - ez a sok nincs csak tagadása lehetne valaminek, ami van - egy harsogó igen hangzott ott el valahol, amire e sok nyávogó és irigy és komisz nem és nem és nem válaszolt a pesszimista drámák mélységeiből.

 

Ó igen, ez a kegyetlen és gyilkos Semmi, a nőben csak hiánya Valaminek, - amiről tudunk ez a fekete folt lelkünkön árnyéka csak valakinek, akit elfeledtünk - ez a fojtogató füstje a fájdalomnak, mely torkunkba szorult, szomorú uszálya csak ama hatalmas Tűznek, amiről jól tudjuk, hogy lángolt és melegített.

 

És ezt az Igent, és ezt a Valamit és Valakit és ezt az örökkévaló Tüzet mégis csak úgy hívják, hogy Asszony - ó igen, elég volt a gonosz álomból. Emlékezzünk rá, ebben a kicsiny színházban, mely annak a férfinak nevéről van elnevezve, ki a férfi reménytelen küzdelmének eposzát azért írta csak meg, hogy reményt és hitet fakasszon, kit végzet és nő százszor elárult és százszor cserbenhagyott, valóságban és képzeletben, múltban és jelenben s még a jövőben is - és ki a tizenegyedik szín vigasztalan mélységéből mégis kiemeli őt, hatalmas tenyerén, arcát a fény felé fordítva, hogy mindenek lássák és hallják diadalmas szavát:

Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt?
A por hull csak belé, a föld szülötte
Én glóriával átallépem azt.

S kiáltó szavára tompán, messziről dübörög a válasz, a germán hegyeken keresztül.

Das ewig weibliche zeit uns hinan...


És kinyílnak csukott, asszonyi szemek és halk, édes nevetés bugyborékol nyomában - elhallgat véres, démoni kacaja az ostoba hisztériának. Ó igen, te vagy az Éva, rádismerek - te voltál, aki lugast vásároltál nekem: hová rejtetted magad, miért tűrted, hogy elgyötörjön és megkínozzon ez a némber itt, aki magáravette ruhádat, hogy megtévesszen?

 

Hogy volnál ellenség és ártalom és veszedelem, én édesem, szelíden tündöklő fény, jóság, öröm, boldog pirulás, te kedves? Emeld föl arcod, és mutasd meg nekik az igazi mosolyt - remegő és könnyekben fürdő mosolyát az örömnek, - remegő és elfehérülő száját a termékeny szépségnek, mely önnön tudatára ébredt, mikor megtermékenyített minket bátorsággal és ujjongó kedvvel.

 

Édes és szép és jó tűz, melynél többet ér megégni, mint meg nem ismerni téged - üdvös méreg, melytől többet ér elpusztulni, mint meg nem ízlelni. Nem harcolsz és nem verekszel és nem taktikázol te a férfi ellen - nem nézel gyanakvóan és kutatóan és harcrakészen reá, - és nem nézel gőggel se és gúnyos megvetéssel és kutyaalázattal se nézel - tágranyílt szemed ámulva, elcsodálkozva, boldogan és nevetőn mered belé az ő tágranyílt, sóvárgó tekintetébe.

 

Íme, szívembe és agyamba futott a vér, rád gondolva, aki pedig nem hörögsz és fuldokolsz a gyönyörben, és nem karmolsz és harapsz, nem téped a zsebkendőt és nem szívod a vért, mint az a másik - rád, akinek mosolygó nyugalma és békéje izgalmasabb és csodálatosabb és bódítóbb, mint ama másik tomboló dühe - rád gondolok és élni akarok érted és oda akarok adni neked mindent, amit lehet, élni, hogy lássalak és örüljek neked és szeresselek szüntelenül, életem egész gazdag, színes, ragyogó tartalmát odaadjam - őneki legfeljebb az üres életemet adom, őérte legfeljebb meghalok, utolsó pillanatomban is ásítva és nyújtózkodva a penészes unalomtól.

Ó, nem ábrándíthattok ki, komor főpapjai a nőmegvetésnek, minket e hitünkből - jöhettek, Júlia, és ti többiek - nincs az a nő többé, aki minket kiábrándíthat a nőből - mi mégis csak szeretjük és imádjuk és csodáljuk a nőt, aki nem pokol és izzó ártalom és mégis a legnagyobb tűz e világon - a nőt, aki mosolyog és borzong, mikor róla beszélnek - aki, ó jól tudom, rossznak, ha kell, százszor rosszabb tud lenni a férfinál - de jónak, ha lehet, ezerszer jobb és különb és mámorosabb - ő, mert mi ismertük a nőt, aki lángolt, mert lángoltunk, aki szeretett, mert szerettük, aki szépnek látott, mert szépnek láttuk az igazi nőt, akitől gyermekünk van.

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A török hadseregparancsnok kiáltványa A török hadseregparancsnok kiáltványa
A törökországi forradalmi mozgalmak feltartóztathatatlanul hatalmukba...
Milliós tételekben fogynak az Erdélyi Nyereménykölcsön kötvényei Milliós tételekben fogynak az Erdélyi Nyereménykölcsön...
Kirobbanó sikerről számolhatunk be az Erdélyi Nyereménykölcsön...
A hetvenéves Beck Ö. Fülöp A hetvenéves Beck Ö. Fülöp
Június hó 23-án volt Beck Ö. Fülöp hetvenedik születésnapja....
A Műcsarnok őszi tárlata A Műcsarnok őszi tárlata
Az első teremben a közelmultban elhunyt Vágó Pál képei, óriási...
A tiszavirág A tiszavirág
A tiszavirág vagy kérész egyik legősibb rovar a földön. A...
Nyilatkozatok Lord Rothermere vezércikkéről Nyilatkozatok Lord Rothermere vezércikkéről
A vasárnap eseménye Lord Rothermerenek a „Pesti...
Gázbombás merényletsorozat Newyork hét legnagyobb mozijában! Gázbombás merényletsorozat Newyork hét legnagyobb mozijában!
A Brodway hét mozijában egyidejűleg bűzbombák és könnyfakasztó bombák...
Mi újság?
Hírek, érdekességek a tudomány és a technika...
Gróf Ödön nyerte Budapest 400 méteres gyorsúszóbajnokságát Gróf Ödön nyerte Budapest 400 méteres gyorsúszóbajnokságát
A Magyar Atletikai Club vasárnap este 6 órakor a margitszigeti...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98