A kávéház előtt zöld- és biborszinű amerikai hüsítőket szürcsölnek a puha flanellbe, sistergő nyersselyembe öltözködött férfiak. A délutáni lapok rázudulnak az ólomszürke, örökzölddel szegélyezetett, hüvös szigetre, melynek partjaira időnkint félájultan tátogó, csuromvíz alakokat vet ki a hőhullám. A terrasz sátorvászna cinóbervörössel csikozott, a vendégek a nemzetközi fürdőhelyek választékos eleganciájával ékesek, a coctailok a szivárvány minden szinében csilognak: az egész kép egy darab Osztende a Terézváros közepén.

Most hirtelen izgalom fut végig a terraszon: két gyöngyösfőkötős, feketeparókás, ráncosképű öregasszony telepszik le a szélső márványasztal mellé. Az öregasszonyokat mindenki ismeri az Erzsébet-téri kioszkból, vagy a Drechsler délutáni verandájáról: az arcok, a nevük nem fontos, nem is lehet őket megjegyezni, ők azok, akik a kis kávés findzsából két óra hosszat szopogatják a barna folyadékot és közben elcsacsogják az összes házassági, házasságtörési ujságokat, végigolvassák a német lapokat és megteszik észrevételeiket, a világ forgandó dolgaira.

A mondain-kávéház terraszán konsternációt kelt a két kávénénike megjelenése. – Már ide sem lehet járni, - mondja egy fiatalember dühösen. Egy hölgy, aki a szomszéd asztalnál itta ki az uzsonnakávéját, idegesen fizet, a pincérek összeverődnek az ajtónál és tanakodnak. Az egyik vénasszony lekaparint egy berámázott lapot és beledugta a gyöngyös kis madárfejét, a másik élénk mimikával hivta a pincért. Most a pincérek közül kiválik egy arrogánsképű, vöröses angolbajsza és odalépett a nénikékhez. – Hozzon két hideg kávét, de sok habbal, - mondja egy egyik nénike és meleg bizalommal tekint a pincérre. A pincér nem érdemes a bizalomra, ő ebben a pillanatban a legelőkelőbb, legdisztingváltabb Andrássy-uti kávéház reprezentánsa és neki őrködni kell a helyiség nivóján.

- Azt ajánlanám a hölgyeknek, menjenek át a Drechslerbe! Én mondom, hogy ott jobb a kávé!
A nénikék csökönyösen ragaszkodnak a kis márványasztalhoz, hizelegnek, követelőznek, a pincér tanácstalanul áll előttük, a kávéház előkelő közönsége uszító kajánsággal figyeli a jelenetet. A pincér elmegy, visszajön, azt mondja, hogy összefutott a tej, az egyik nénike átpanaszkodik a szomszéd asztalnál ülő ezredeshez, a másik a távozó pincérnek hozza tudomására, hogy a fia gyermekorvos. A harc folyik tovább, a kávéházi tulerő ráveti magát a két anyóra, akik ugy szorongatják a töpörödött markukban a délutáni lap rámáját, mint egy lobogót.