Kánaán a pusztaság helyén

1921 | Március

Irta Surányi János

„Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”, így kezdi Arany János, legnagyobb költőnk halhatatlan „Toldi”-ját. Igen találó képe a magyar nagy alföldi szikeseknek, szikes legelőknek, amelyek már az első júniusi, májusvégi melegre teljesen ki szoktak sülni, úgy hogy a természet szöcske-nyájaival együtt a gazda marha- és birkanyájai is tikkadtan kóborolnak rajtuk egy kis élelem után.

Arad-, Békés-, Hajdú- és Szolnokmegye gazdái, hányszor átkoztátok meg a sorsot, amely határaitokat a nedves időben kocsonyává, száraz időben kősziklává váló, rendesen soha nem mívelhető, majdnem semmit sem termő szikkel verte meg? Mit gondoltok azonban, nem lehetne-e a természetnek ezt a csapását valahogy kivédeni és segíteni azon, hogy a Nagyalföldnek azok a körülbelül 200.000 katasztrális holdra rugó szikes területei mást, mint legfeljebb rideg, marhának való szűkös, az év legnagyobb részében kopár legelőt ne adjanak?

Van az embernek egy nagy segítsége a természetben a szik megjavítására és ez a víz. Vízzel még a legcsúnyább vad szikek is hasznosíthatók mint halastavak, az újabb tapasztalatok szerint mint rizstelepek is és ha a talaj az ilyen hasznosítás után idővel megjavul, akkor áttérhetünk mindjárt arra a mívelési módra, amivel a szelídebb, gyenge legelőt adó és búzát – habár gyengén – megtermő szikeken mindjárt kezdhetjük a javítást, a legelő- vagy rétöntözésre, a takarmánytermelésre.

Miben áll a víznek ez a szikjavító hatása?
Abban, hogy a talaj káros sóit kioldja. Részben lemossa a talaj mélyebb rétegeibe, részint pedig kimossa, elviszi magával mint öntöző víz akkor, ha – mint például a rétöntözéseknél – a táblákon átcsörgedezett víznek az úgynevezett lecsapoló árkokkal való elvezetéséről gondoskodunk.

Azt mondhatná erre valaki, hogy épen a Nagyalföldön nincs annyi víz, amennyi elegendő volna a szikesek ilyen megjavításához. Ez igaz is, csakhogy egyelőre nagyobb baj az, hogy a rendelkezésre álló vízmennyiség sincs még jóformán egyáltalán igénybe véve. Pedig hogy okszerű eljárással és erős akarattal milyen, szinte csodás eredményeket lehet elérni a szikjavitás terén s ezáltal milyen nagyot lehet lendíteni az Alföld szűkös takarmánytermelésén, arra egy példát hozok itt fel okulásul.

Békéscsaba városnak volt egy 214 katasztrális holdas szikes legelője közvetlenül a város mellett, amelyet mint sovány birkalegelőt tudott csak értékesíteni katasztrális holdankint 10 korona haszonbérért. Ebből a területből már az 1902. évben 178 holdat öntözhető rétté, 36 holdat pedig öntözhető legelővé alakítottak át az állam szakközegei. Az egykori kopár legelőn ma a legszebb réti növényzet tenyészik, csupa legkitűnőbb, párját ritkító minőségű szénát adó fű.

Egyes táblákon nő a lucerna, katasztrális holdankint 50-55 q szénát adó. A réti füvek átlagtermése szénában meghaladja a 30 q-t. Az öntöző árkok oldalába ültetett almafákon (aranyparmén, Törökbálint, szercsika stb.) ritkán nem volt még jó termés; a fák majd minden évben mint óriási fürtök roskadoznak a termés súlya alatt. A lecsapoló árkok oldalain a legfinomabb fűzfajták vesszőit termelik, amelyek alkalmasak a legkülönlegesebb fonottárúk előállítására.

Könnyű elgondolni, micsoda óriási fontossága van ennek az öntözésnek a város állattenyésztésére, annak, hogy az állattartók és tenyésztők számára évente körülbelül 50 waggonrakományt elérő mennyiségű, legkitűnőbb minőségű szénát termelhetnek olyan területen, amely a berendezést megelőzően sovány, kopár, jellegzetes birkalegelő volt. A legelő öntözése szintén meghozta a maga hasznát, mert ezen, függetlenül az időjárás szeszélyétől, minden időben elegendő és jó minőségű táplálékot találhat a jószág.

Ha van valami, amiben a takarmányon kívül leginkább szűkölködik az Alföld, ennek is leginkább szikes területei, ez a fa. Arra is láthatunk példát épen Békéscsabán, hogyan lehet erdőt varázsolni a sziksivatagra. Itt a határ egyik legcsúnyább részén, lapos, vizállásos sziken cselekedték meg ezt a csodát és pedig úgy, hogy párhuzamosan ásott árkok közé a földet nagy bakhátakba felhányták és ebbe ültették a kanadai nyárdugványokat, amelyek ma hatalmas erdőt alkotnak, eleven tagadásául a maradi, tunya felfogásnak, amely szerint a természet munkáját nem lehet korrigálni.

Mindent lehet. A török uralom sivatagot csinált Mezopotámiából, amely egykor az emberiség éden-kertje volt. Az angolok pedig ugyanott, Egyptomban és Indiában paradicsomot csináltak a pusztaságból, ahol az őslakók inségesebb években tízezrivel haltak éh-halált; az amerikaiak az Egyesült-Államok délnyugati sivatagjait, ahol az abszolút szárazság miatt eddig semmiféle emberi megtelepülés nem volt lehetséges, változtatják át óriási öntöző művekkel mindent termő Kánaánná. Ezeket a példákat kell utánozni!