Bortnyik Sándor Révész Béla portréját rézbe véste. E szót, hogy "portré" talán valami más, alkalmasabb szóval kellene felcserélni, ami jobban kifejezi a fogalmat, mert Bortnyik nem törekedett a fej, az arc betű szerint értendő hasonlóságára, nem írt le minden formát, nem követte karcoló tűjével a fogható valóság szembetűnő elemeit, hanem arról adott számot, hogy micsoda képek, képzetek alakultak ki benne, amidőn szemtől szembe állt Révész Bélával és miképp rendeződtek el az alkotás folyamán e képek.

A rézkarc gyakran csábítja a művészt részletező, elemző munkára, vonaljátékra, olyan stilizálásra, mely sok esetben a jellemzés rovására megy. Bortnyik lemondott a tetszetős vonalvezetés könnyű dicsőségéről, nagy síkokat hasított ki a mély fekete alapból kivilágító fej felületéből; kemény, sokszor zord vonalak szelik át egymást, valami kesernyés, fanyar borongás lebeg a formák felett. A töprengő, küzdő ember mélyből feltörő szózatát, a lélek hangját véljük hallani, ahogy e monumentálisan felépített arc ránk veti sugarait.

Távoli asszociációk nagy orosz úttörők, apostolok, fantaszták bibliás alakjait idézik vissza emlékezetünk mágikus útvesztőin át. A dacosan előretörő homlok fénye, az arccsont kemény vázára boruló hús völgye alól kiinduló mély barázda ívelése, ahogy egyetlen lendülettel átkanyarodik az arc túlsó felére és az áll vonalaival egyesülve felfut az ajak alsó szögletébe, sok-sok szenvedés, önkínzó mardosás, kényszerű belenyugvás tragikumát teregeti széjjel a komor nyugalomba süppedt arc halmain, türemlésein.

Bálint Aladár