Bischitz Gyula, aki korábban kitűnő ügyvéd volt, utóbb évtizedeken át csak műtárgyainak gyűjtésével foglalkozott, se pénzt, se fáradságot nem kímélt, hogy egy-egy unikum birtokába jusson. Amilyen korlátlanul szerette a szép és művészi tárgyakat, annyira szűk határokra szorította érintkezését és barátkozásait; kevés embert engedett bizalmába, viszont, akikkel barátságot kötött, azokkal szemben mélyérzésűnek és önfeláldozónak bizonyult. Barátai hangoztatják, hogy némikép cinikus, kesernyés, talán kiábrándult arckifejezése alatt meleg szív rejtőzött.

Legutóbb betegség támadta meg Bischitz Gyula szervezetét, aki nyári üdülésre feleségével együtt Kallenleutgebenbe utazott. Ott érte a halál, nem váratlanul, amit végrendelete és hátrahagyott levele is bizonyítanak. Végrendeletében – hír szerin – műgyűjteményét és készpénzvagyona egyharmadát feleségére hagyta, kétharmad vagyonrészét pedig három unokaöccsére, miután gyermekei nem voltak.

Utolsó levelében, amelyet halála után fölbontottak, nemcsak azt hagyta meg Bischitz Gyula, hogy a temetésén senki se vegyen részt, hanem azt is, hogy ne hordjanak utána gyász, mellőzzenek minden szertartást, ott temessék el a legegyszerűbb formák között, ahol meghalt és halála hírét ne tegyék sehol s közhírré. A család respektálta ezt a különc kívánságot.

Csak a legszűkebb családi kör vett részt a temetésen és az elhunytnak csak két barátja jelenhetett meg, dr. Domony Móric és bárcziházi Bárczy István, akik a Hungária Clubot képviselték, amelynek Bischitz Gyula tagja volt. Igy történt, hogy a napikrónikás sem szerzett eddig tudomást arról, hogy eltávozott az élők sorából egy érdekes, dusgazdag pesti különc, a különös regényalak, aki egyedül akart lenni a temetésén is.

D. Zs.