Dtum
Login with Facebookk
1927 | Január

Claude Monet

Claude Monet halála hírét hozták december hatodikán reggel a párisi lapok. Nyolcvanhat éves volt, régóta visszavonúlt giverny-i kertjébe s hosszú ideje már nem festett. Nem csoda, hogy halálhírének olvasói közül sokan elcsudálkoztak: ó, hát még élt! Nem mintha elfelejtették volna, mintha visszavették volna a virágokat, melyeket valaha elé raktak. De ez a hosszú pálya már régen csúcsához ért. Csaknem hét évtizede, hogy Monet festeni kezdett s szinte fél évszázadja már nemcsak sebeket kapott, hanem babért és virágot is.

 

S aztán kezdő korának, művészetének és nevének kapcsolata Manet-val! Felületességből épp annyiszor cserélték össze őket, mint ahányszor, az impresszionizmus küzdelmes éveinek kezdetén, csúfolódó rosszindulattal egy kalapba dobták nevüket. Manet hét vagy nyolc évvel idősebb; mint művész a múltakat kellőképpen tisztelő forradalmárnak számít, de embernek jómodorú, válogatós, finoman öltözködő, jó társaságokban megforduló.

 

Mikor először összekerültek - a hatvanas évek legelején - Monet hozzáképest kis kócos, ki éppen hogy kikerült a montmartrei rue des Martyres kocsmájának titánjai közül. Fantin-Latour-nak, a batignolles-i műteremről festett képén Monet már Manet köréhez tartozik ugyan, ott van a históriai csoportképen, de a szélen, a sarokban, eldugva, mint szegény rokon, boglyas hajjal és szakállal s ruháját jótékonyan takarja el a jól megtermett s dandy-külsejü Bazille; Manet a kép centrumában, ápolt szakállal, divatos, világos nadrágban, lakkcipősen: tökéletes társaságbeli ember, sikereire, jövőjére és nevére rátarti.

 

Mikor Manet először állott meg Monet kezdőkorszakának egyik még nagyon nyugodt, szinte jól fésült tengeri képe előtt, a név s a modor hasonlatossága egyenesen megdöbbentette, felháborította s ha talán nem is mondta szószerint azt, hogy: ki az a csirkefogó, aki az én nevemet s munkámat utánozza? - de valami nagyon hasonlót mondott. (Qu'est-ce que c'est que ce polisson?ť" Később összebarátkoztak és Monet volt az, kinek külsőségeiben eredetibb, újszerűbb, könnyebben programmá fejleszthető festési módja kétségen kivül befolyásolta a művésznek izmosabb, mélyebben kutató, különb ősökkel rendelkező - említsük csak Velasquezt és Goyat közülük - Edouard Manet munkáját.

 

Az egy csoportba tartozó, egymásra talált, egymás dicsőségéért harcrakész művészek nevét s művét aztán még inkább összekapcsolták s alkalomadtán összecserélték: közönyből vagy rosszindulatból. Szójátékokat faragtak Manet-Monet-ról, együtt csúfolták őket a vicclapok s Jules Claretie fanyarul annyit mondott a fiatalok nevezetes 1874-es kiállításáról (Manet itt nem szerepelt), hogy Monet az nem más, mint egy kissé szélsőségesebb Manet (un Manet plus intransigeant).

Manet még az impresszionizmus beérkezése előtt (1883-ban) meghalt. Az impresszionizmus gyüjtőnevével egybefoglalt új tanok aztán az életben maradt Monet buján termő virágoskertjéből terjedtek el rendkívül gyorsan a világon. Heves ellenzés után hamarosan teljes népszerűséget ért el a tizenkilencedik század francia pikturája. Aki haladni akar a divattal, alig ér rá a zászlótartók nevét megtanulni. Nem csoda, hogy az ősök, az úttörő hősök első rajvonalából a szimplifikáló egybefoglalás évtizedeken át együtt emelte ki a Manet-Monet kettőst s az elsőnek halála s a másodiknak már jó néhány évtizede teljes sikerei után egyformán elköltözöttnek vélte mind a kettőt.

 


*

Élete művét - való - már a háború előtt befejezte Claude Monet, férfikorának nagy harcai után évtizedekig megnyugodtan, derüsen munkálkodván.

Ezen a hétfői napon, mikor rövid nekrológjait olvasom, a múzeumok szokás szerint zárva vannak Párisban, de a zárt ajtók mögött a hétfői conférence-ok kis közönsége gyűlik össze. A musée de Luxembourg-ban M. Régamey "ancien éleve de l'école du Louvre" kezdi eladásait, a véletlen akaratából Monet-vel, kit követni fog Renoir, Sisley, Pissaro, Cézanne.

 

Csupa elköltözött s már többé-kevésbé kellő perspektivából szemlélhető társa élére került hát itt is, akiknek kihült testét még be sem fogadta az anyaföld. Mint hódoló látogatására, elmegyek a Luxembourg-ba, hol két-három tucat hallgató előtt - többnyire nők, néhány festetlenül rózsás arcú szép angol leány - beszéli el Monet életefolyását Régamey úr, fiatal, vékony, szőke bajuszu francia, közvetlenül, póz és nagy gesztusok nélkül.

 

A teremben Monet nagy plein air-képe: "Dans un jardin" előtt kezdődik ez a véletlen okozta emlékünnep; a képen ("femmes au jardin" s "dans le parc" címen is emlegetik) egyszerű kis koszorucska fekete fátyollal s az előadó is az emlékezés néhány szerény virágát küldi bevezetés gyanánt a giverny-i ravatal felé. Köröskörül Monet s baráti körének művei. Itt a "dejeunerť" képe, aztán a másik oldalon Monet erkély-jelenete; Pissaro, Degas, Renoir, Bazille vásznai.

 

Egy másik szobában: les régates d' Argenteuil, Monet-nak ez a kezdeti korából való pompás, friss tengeri képe, hideg-zöld vizével, sárgás-fehér vitorlafoltokkal, meleg-zöld parton vörösen világító házakkal. Még nincsenek elemeikre bontva a szinek, látni ugyan az ecset nyomait, de ezek figyelmesen, gondosan - bár elevenen - dolgozó kézre vallanak; ez az ecset még nem rohan, a tempótól reszketve, mint később, a múló fénytelenségek után.

 

Azután a teljesen, kifejletten impresszionista Monet, a tradició, a képkomponálás, az idealizálás minden korlátjától szabad művésztől alkotott katedrális-sorozat mutatványai. S az egész, rokonság, a nagybácsik, Boudin, az első tanítómester, Jongkind, az angol tengerfestő; a követők, hirdetők, töprengők, mint Sisley, Seurat; az erősebben egyéni Degas és Renoir; az egészen külön útakon járó Cézanne; az eretnek Gaugin s az ifjabb impresszionisták hosszú sora.


*

Claude Monet középpontjában állott az impresszionista művészetnek; oeuvreje körül kristályosodik valami megfoghatóvá, hozzáférhetővé az, ami előtte és utána is bizonytalan s olykor csak hullámveréseiben észrevehető áramlatok összessége... Tőle származtatják az elnevezést is. A hivatalos Salon melléktermeibe lökdösött s még onnan is többnyire visszautasított független és lázadó művészek 1874 április 15-én nyitották meg első csoportos kiállításukat Nadar-nál, a boulevard des Capucines-en. Részt vett Boudin, Cézanne, Degas, Morisot, Pissaro, Renoir, Sisley, volt még néhány azóta elfelejtett név s Monet öt képpel. Közülök az egyik ezt a címet viselte: "Impression, soleil levant". A párisi ujságok s főként a kicsik, azok a szabad szellemű s szélsőséges irányu időszaki lapok, amelyek a legmérgesebben hadakoztak és élcelődtek a rakoncátlan új művészet ellen, kaptak a szón.

 

Előbb lenézést, gúnyt jelentett, midőn az impressionalistes-okat emlegették; később, mikor kezdett elmúlni a szó csúfondáros mellékíze s az új művészettel méltó hangnemben vitázó, sőt a megértő kritikusok is elfogadták, akkor ezt az eredeti formáját a francia nyelv szempontjából barbárnak ítélték s lett belőle: les impressionistes, mint megjelölése egy sokfelé húzó, de bizonyos szálakkal mégis csak összetartott, ifjú emberekből álló művészcsoportnak s egy iránynak, festői világszemléletnek, amely közös nevezőre épp oly kevéssé hozható, pontos logikai kifejezéssel épp oly kevéssé körülhatárolható, mint akár a klasszicizmus, akár a romanticizmus, mint bármely iránya vagy csoportja akár a mult, akár a jelen művészetének.

 

A közönség szélesebb rétegei számára azonban az impresszionizmus kifejezése sokáig olyasvalamit jelentett, mint midőn ma felületesen, vagy lenézően kubistának - az irodalomban futuristának - mondanak valamit, ami újszerü, nyugtalanító, népszerütlen - s esetleg valóban tart valami közösséget a kubizmussal.

Aki az impresszionizmus megjelölésével jóhiszemüen élt s valamivel szorosabban körülhatárolt területre akart rámutatni, annak minden esetre Monet körül kellett meghúznia a kört. Monet nem készített elméletet, leveleiből is alig hámozható ki művészi programm, de képeiből annál inkább. Aki a szénaboglyákat, a roueni katedrálist, a Szajna partját, a Louvre ablakából nézett Párist, a giverny-i kert sarkának vizirózsáit tízszer, húszszor, ötvenszer megfestette, napfényben ragyogtatva s ködbe burkoltan, színektől ízzón s egy-két tónusra hangoltan s e szélsőségek közé a napszak, az évszak, a világítás, a levegő-hatás skálájának minden fokozatát közbeiktatta - annak nem kellett szavakba foglalnia, hogy festői programja: a napfény s az atmoszféra által hordozott színhatások összességének észrevevése, elválasztása, megkülönböztetése, újra egybefoglalása s megörökítése.

 

Ha jól emlékszem, Flaubert tanítása az író számára: egy szénaboglyát vagy fatörzset olyan behatóan kell megfigyelni s úgy kell leírni, míg s ahogyan semmiféle más szénaboglyához és fatörzshöz sem hasonlít.

 

Az ábrázolásnak ez a módja erősen egyéniesítő; Monet módszere inkább tipizáló. Képeinek s munka-metódusának tanulsága, tendenciája az, hogy a kép négy vonala közé foglalt természet-részlet egyazon időpont teljességében kerüljön vászonra; egyazon fény- és levegő-hullám árjától elöntve s minden foltja ugyanazt az impressziót szerezze vissza, amelynek szenzációját a festő érezte, midőn a nagy világból a maga vászna számára ezt a darabkát kivágta. Döntő jelentősége van a kép keletkezése pillanatának - mint időtartam persze ez sem veendő szószerint - s amit maga Monet mint fontos tulajdonságot kiemel: a spontanéité-nek, a fokozott közvetlenségnek.

 

Nem a tárgyat festi: a teret a tárgy s szeme között; az anyagról megfeledkezik, a téma közömbös, elbeszélhető tartalom nincs, tömérdek színelemből rakja össze még az aránylag egyenletes tónusokat is, ámde nem elemezi; nem analizist, hanem szintézist ád s mindezt - hite szerint számítás nélkül, kompozició nélkül, rábízva magát hangulataira, beléfeledkezve hol a tündöklésbe, hol a füst és a köd árnyképeibe; felszabadultan, exaltáltan, a lélek és a test szédült kielégüléséig: "festek, ahogyan a madár dalol".

Valójában Monet e dalai számtalan próba eredményei. Igaz, hogy a próbák a boglyák, vagy a roueni székesegyház tömérdek változata között ő maga nem tesz érték-különbséget. Mind egy-egy festői szempontból egyaránt becses impresszió, vagy impresszió-komplexum eredménye. Monet legtisztább képviselője a válogatást s számítást száműző impresszionizmusnak.

Előtte inkább realistának nevezték a vele együtt lázadókat s ezt a kifejezést húzták rá a tizenkilencedik század harmincas évei óta s főként a század második felében mindazokra, akik a szabályos, akademikus, hagyományos, klasszicizáló vagy romantikus festéssel szemben bármilyen módon s irányban reakciót, tagadást, lázadást, vagy csak enyhe változást jelentettek.

Ezek a "realisták", "naturalisták" s később impresszionisták persze az egyes csoportokon belül is merőben különbözők, egyenetlenek s egymásnak ellentmondók. Az impresszionista csoportot a tartózkodó Manet az első kellemetlen gesztus után támogatta ugyan, de nem állított ki velük.

 

Corot, ki már idős és tekintély a fiatalok előtt, de a hivatalos világ szemében még lázadó, lenézően nyilatkozott az 1874-es Monet-ről; Zola, aki verekedett értük, alig másfél évtized mulva már csalódást érzett. (Clemenceau hű maradt ahhoz, amiért mint ifjú kortárs lángolt; s nyolcvanöt esztendejével sírva ment barátja koporsója után.) Manet korán meghalt, Cézanne neve ma már az impresszionizmus ellenfeleinek zászlaján; Monet kitartott hosszú élete végéig s az új irány legjellegzetesebb reprezentánsa lett.

Monet keresi meg az új témákat, ő találja el a kellő kifejezés-módot, ő bontja elemeire a színeket s ő válik forrásává pointillistáknak, neoimpresszionistáknak, kik mint Seurat, Pissaro, Signac s kevésbé ismert rokonaik új melódiákat próbálnak kifejleszteni a motivumokból, amelyek fenyegetően elcsépeltek kezdenek lenni. Szinte az utolsó szót is ő mondja ki a csaknem huszonöt éven át variált Nymphéas-sorozat, végül valóban nem más, mint a dernier cri.

 

Maga a modell is ingatag, reszkető, vibráló, nagy formák s lendületes konstrukció nélkül s e tavon úszó vizirózsák képén végül virág és lomb, viz és levegő, kép és tükörkép százezer táncoló színatomban összekeveredik, mozgó felületü, hullámzó szőnyeggé válik, melynek van ugyan reális tartalma, de ez a tartalom - kis kertsarok, könnyü japános fahíd - csak arra való, hogy kiemelje a színnel és fénnyel túlhevített atmoszféra művészi, képbeli jelentőségét.

Monet-é a dernier cri; s a reakció, amely szükségszerüen következett el, természetszerüen vele fordult szembe, őt s benne az egész programmot tagadta meg s hozta előtérbe - a művészettörténelemben is szakadatlan hullámzás újabb tagja - a lényegest, a megkonstruáltat, a formailag komponált s egyensúlyra törekvő képet, a lokális színt s a színszegénységet; a befogadás, az impresszió helyett a belül kavargó - s a modeltől többé-kevésbé függetlenített - festői gondolatok kivetítését, az expresszionizmust.


Aki a tizenkilencedik század végétől a háborúig terjedő évtizedek alatt tájképet fest s számot tart arra, hogy a kor, a jelen művészének tekintsék; aki egységes világítási, atmoszférikus s szinhangulatot keres; a szabad természet előtt ül vásznával és sommázva, de naturalista alapelvek szerint ad elő, aki a részletek kontrasztjaiból bizonyos tónusegységet szerkeszt; aki egyszóval az impresszionizmus sokfelé ágazó útjainak valamelyikén jár: Monet hosszú életpályájának valamely részével bizonyára kapcsolatba hozható.

A világ már el is felejtette, hogy él, pedig még dolgozik, Velencében jár s a viz, a fölötte szinte láthatóan mozgó atmoszféra, a napfénytől átitatott derüs párázat hatásában új bizonyítékokra talál festői programja számára. Közbe számtalan új és fiatal tehetség ügyesen, élénken, lendülettel, elokvenciával variálja ezt a programmot s a múzeumoknak az új nemzedék számára fentartott termeibe bevonúlnak azok a vidám, friss, tetszetős képek, melyeknek festői közvetlenül, vagy tudatig el sem jutott közvetítéssel Monet-től tanultak.

*

Monet oeuvre-je, tömérdek sok festmény, a világ minden táján szét van szórva. Párisban a Luxembourg-múzeum őrzi néhány ifjukori, csendesebb szavu, nemes tengeri képét, a kertbe telepített asszonyokat - a dejeuner sur l'herbe változata - a moulin de la Galette szines, nyugtalan portré-tengerét. A Moreau-gyüjtemény inkább a fiatal évek termését mutatja. A Louvre Camondo-gyüjteménye Monet-kben talán leggazdagabb; fogalmat ád a katedrális-sorozatokról, a vizirózsákról és a londoni ködképekről is.

 

Ezeknek a londoni vásznaknak nagyrésze a vizirózsa-sorozattal párhuzamosan keletkezett. Monet ismételt angliai utazásainak eredményei gyanánt. Londoni, Temse-képei alapkonstrukciójukban inkább a régebbi, az impression művészére emlékeztetők. Jonkind mellett az angolok közül Turner és Whistler hagyot nyomot a francia mester munkáján. Már öregen, közvetlenül a háború előtt Velencébe látogatott el s a tenger iránt érzett gyermekkori szerelmének újraéledését csaknem harminc új kép jelzi.

A budapesti Szépművészeti Muzeum kis francia kabinetjében két nagyon jellemző Monet-kép van. Az egyik a trouville-i kikötő bejárata: a művész korábbi korszakából (1870) való tengeri kép, finom, hideg szürke összhatású; rokonsága Corot-val, kinek egyik képe a szemben levő falon van, egészen kétségtelen, de Monet szürkéi nem csillognak ezüstösen, hanem hüvös, józan realizmussal igyekeznek jellemezni a tengert s a vele egyazon szürkés-kékes-zöldbe olvadó levegő-eget. Két oldalt, mint két sötét kulissza segíti elmélyíteni a perspektívát a parti töltés és egy hajó fekete teste. Mindez szinte csak jelezve, frissen a helyükre tett, de nyugalmas foltokkal, a levegő részleteket feloldja, a tárgyak súlyát elveszi, de még nem zavarja fel a tónusok csendjét. Egészen más a szomszéd falon a virágzó almafák képe.

 

Ez már az a Monet, ki az impresszionizmus új lendületét, viharát, stilusát meglelte. Minden szin elemeire bontva s ideges ecsetvágásokkal odavetve táncol a vásznon; a tavaszi virágzás gazdagságát alig lehetne teljesebben visszaadni. Ennek a tájnak azonban megvan még a plasztikája, tér-szerkezete. A fák virágos koronája a térben áll, mögötte szépen domborodik a hegyoldal s rajta Ťülť a kis hegyi falu kőházaival.

A múzeum modern magyar termének becses darabjai között nagyon sok nem jöhetett volna létre Monet nélkül.

Termékenysége rendkívüli. Munkája meg nem szakad a nyomorúság és visszautasítás legszomorúbb napjaiban sem s tart egészen hosszú élete utolsó évéig, mikor már látása teljesen meggyöngült. Csaknem ötven éves volt már s mintegy harminc éve dolgozott, mikor, a nyolcvanas évek végén, befogadni, majd respektálni kezdték, az ellenzés és csúfolódás elcsendesedett, képeit pedig műkereskedője, Durand-Ruel, egyre inkább el tudta helyezni Amerikában. A kezdődő siker hatása alatt még többet dolgozott: nagyon sok képe van túl a tengeren.

Az oeuvre-nek elején a halkabb szavú, egyenletesebb, talán konvencionálisabb, a közvetlen elődökkel szorosabban összekapcsolt, az akkori kritika felháborodását minden esetre kevésbé érttető művek vannak.

 

Az az erőteljes reakció, amelyet a tizenkilencedik század közepe előtt feltünő s egymást követő francia festőgenerációk képviselnek az elődökkel szemben, a különlegest, a jellemzőt, az egy-egy döntő részleténél erősen hangsúlyozottat igyekezett tenni a befogadott művészek megfésült, megmosdatott, általánossá erőtlenített, idealizált forma-készlete helyébe. A régiek tenorista-, hős-szerelmes- és primadonna-kultuszt űztek; a realisták nevén összefoglalható újak nemcsak az édeskés létől, hanem a romantikus szélsőségektől is igyekeztek szabadulni és modeljeiket (de még a tájakat is) mintegy a póztalan karakterfigurák közül válogatták.

Mikor Monet először kezdett kiállítani - helyesebben az első visszautasítások idején - húsz és egynéhány éves fiatalember korában csak hajra kócos; képeiben egyenesen megfésült, tengeri vásznai csak az uralkodó divat pillanatával szemben jelentettek lázadást; a régebbi múltban nem volt nehéz őseiket megtalálni. Camille, az úgynevezett zöldruhás nő (1866) arcképe nem oly kimérten s pontosan beállított, kiszámított, mint a nap divatja talán megkívánta volna, de nyugodt és diszkrét s anyagszerü selyem és bársonymodellirozását akár Veronesetől tanulhatta volna Monet.

A tájképek és tengeri vásznak e fiatal festője az angol Jongkind (később Turner) s az ifjak közt már annyira tekintélyes Corot tisztelője. A figurális képek, az alakokkal megtöltött plein-air kísérletek a nyolc évvel idősebb s elszánt festő-forradalmár gyanánt tisztelt Manet iránt árulnak el félreismerhetetlen szimpátiát. (Monet tisztelete Manet iránt rendületlen; az általa indított gyűjtés eredményén vásárolják meg az ŤOlympiátť a Luxembourg számára s örömünnepe, mikor a kép innen bevonúl végre a Louvreba.) Giorgone óta minden festő, aki Ťvisszatértť a természethez s elhagyta a heroikus kompoziciót: mind megpróbálkozott a concert champętre valamely változatával.

 

Monet déjeuner sur l'herbe-t festett (1868-70) éppugy, mint Manet s a femmes dans un jardin nagy vásznán igyekezett még következetesebben érvényesíteni a plein-air festésnek már kialakúló elveit. A hatalmas képet végig a szabad ég alatt, a valóságos tájról s élő modellekről festette; talán éppen ezért kissé száraz és kissé tudákos, részleteiben merev (mennyivel könnyebb, frissebb, szárnyalóbb Szinnyei Majálisa, műteremben készült kép, melynek valóban csak impressziója, nagy foltokban való szinelrendezése termett a májusi ég alatt.)

 

Monet fiatalságának nemzedéke kötelezőnek vallja a természet tiszteletét, az alapos megfigyelést, a hű visszaadást. A szabadban munkálkodókat a tengerhez közel eső francia föld s Páris, a mindig enyhén párás, a körvonalakat elmosó levegőjű város szinte magától rávezeti arra, hogy atmoszféra - van s ebben mintegy lebegnek a formák, hol közel a valósághoz, hol egyre eltávolodva tőle: a vue helyébe lép a vision, a látottat felváltja a látszat, sőt a látomás.

 

Ezek a párából kiemelkedő látomások, ezek a látszólag nyersen kivágott, kompoziciós szabályokkal nem törődő képek, az impression elődei és utódai, ezek bőszítették fel legjobban a Salonnak józan, száraz, elbeszélhető s végig követhető tartalmú képekhez szokott hangadóit. Az impresszionista csoport tagjait és barátait pedig, miközben a valóságra esküdtek, Monet-nak éppen ezek, a naturalizmustól valójában elkanyarodó művei érdekelték.

Monet munkájának első évtizedében szinte az a spanyol-japán izű erőteljes, de nem lármás piktura dominál, amelynek Manet kiválóbb, tartalmasabb, artisztikusabb képviselője. De a plein-air program, az első s összesítő benyomások, az instanéité gyors és mégis teljességre törekvő megfogása s megrögzítése Manet-t, az idősebb és az ifjú lázadók körében sokkal inkább elismert mestert is izgatta s kísérletekre hajtotta. Ez a trivialitástól vissza nem rettenő szin-hangszerelés azonban alapjában idegen volt a nemcsak embernek, hanem festőnek is disztingvált Manet-től. Mint egyik méltatója mondja, nem érte utól a világosságot s csak oda terelte az impresszionizmus felé az új nemzedéket, maga nem lépett be az ígéret földjére.

Manet 1883-ban, alig ötven esztendős korában meghalt s meglehetősen zárt és egységes oeuvre-t hagyott hátra. Monet csak ebben az időben kezdte kiformálni azt a rendszert, amelynek segitségével egy-egy témakörről a legkülönbözőbb világítási s atmoszférikus hatások alkalmával festett képsorozatokat alkotott; a nyugalmas szemlélődést teljesen elhagyta, egyre gazdagabb és egyre hangosabb zenekarral dolgozott, új és meglepő effektusokkal lépett a világ elé, iskolát teremtett s szabad utat nyitott persze a könnyű hatásokat kergető epigonok sokaságának is.

Már a tengeri képek, a Szajna-tanulmányok, Vétheuil, Argenteuil tájai is ilyen sorozat-töredékek; azután a párisi képek a Louvre mellől, egyik barátjának Rue de Rivoli-i ablakából nézve. A szénaboglyákról festett vásznak hangsulyozottan programmszerűek abban is, hogy a téma lehet szegényen egyszerű, nincs jelentősége, csak a megcsinálásnak. A roueni székesegyázról festett katedrális-sorozat legismertebb, legnépszerűbb művei közé tartozik; ezek a képek Monet hosszú életének legerőteljesebb, legtermékenyebb időszakát jelzik. A katedrális egy-egy azonos részletét a legkülönbözőbb világításnál festette meg, reggel és lenyugvó napnál, izzó fényözönben s borulatban.

 

Lemondott a részletekről, nem akarta éreztetni sem a konstrukciót, sem az architektura anyagát, nem törődött mással, mint a fényjátékkal s egy-egy kép tónusán belül a töretlen szinek százaival dolgozott. A szinek már önmagukért élnek s szinte teljesen függetlenek a modelltől; de mégis ott van a túlfűtött szinek magvában a katedrális, jó érezhetően, a hozzáértő művész akaratlan tisztelete folytán nem oly hangsúlytalanul, mint ahogyan az impresszionista programm parancsolta volna.

 

A hatalmas gótikus építmény, a maga fegyelemre intő, századok óta rendületlen köveivel, nem tűnik el a szinek játékában. Monet-nak új témakörhöz kellett nyúlnia, hogy az állandóságot teljesen száműzze s már modeljével is a változóra, a nyugtalanra, a múlóra s mindig újratermőre utaljon.

A férfikorán túl lévő művész a kilencvenes évek közepétől egészen élete végéig számtalanszor visszatért a Nymphéas-képekhez s a zöld lomberdőben, zöld visszfénnyel telített vízen virító exotikus virágok színorgiáiban látható gyönyörűséggel dőzsölt.

 

Harmonie rose, harmonie verte s még ki tudja hány harmónia kergeti egymást s évtizedeken át nem únja meg az öregedő mester ezeket a változatokat figyelni; aztán észreveszi, hogy ezek a szín, és formaelemek reális modeljüktől független dísznek is használhatók s nagy dekoratív sorozatot tervez a bassin aux Nymphéas kincseiből.

A fejlődés útja tovább valóban nem mehetett, Monet tisztelői is joggal beszélhettek az impresszionizmus epilógusáról; de ha valaki, teljességre törekedve, áttekinti ezt a hatalmas ouvre-t, nem maradhat száraz mérlegelő; hódolattal kell megállnia e dús tehetség előtt, kiből valóban úgy ömlött a mondanivaló, mint az istenáldotta énekes ajkáról a dal: könnyen, fáradság nélkül, többnyire erőteljesen, néha harsogva is, de a legfinomabb árnyalatokra is készen.

 

Remy de Gourmont azt írja róla, hogy némely sorozatának szemlélése szinte félelemmel tölti el; mintha egy istennek legyen szavára jöttek volna létre ezek az alkotások; pillanat művei, vakítóak prófán szem számára. Hogy a mi szemünknek ez a világosság már nem árt, az nyilván a megszokás következménye. Kevés festő eredményeit hordták szét oly gyorsan s oly sokan a világ minden tája felé, mint Monet megfigyelő, színkomponáló s előadó rendszerét. A dallam végül triviálissá vált, oly sokat énekelték; de népszerűségének forrása alkotójának halhatatlan zsenije.

 

Lengyel Géza

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A horvát izgatás a képviselőházban A horvát izgatás a képviselőházban
A horvát ellenzék izgató politikájának mérges gyümölcse került...
A Budapesti Tőzsdétől a világtőzsdékig A Budapesti Tőzsdétől a világtőzsdékig
A kormányzó Weinréb Ármin bankárnak a Budapesti Áru és Értéktőzsde...
A Nobel-dij nyertesei A Nobel-dij nyertesei
A stockholmi svéd Tud.-Akadémia a chemiai díjat PREGL FRIGYES gráci...
Püspök egy papképviselő ellen Püspök egy papképviselő ellen
Markos Gyuláról, a péri kerület képviselőjéről, Révész Sándor győri...
A legmodernebb narkózis A legmodernebb narkózis
A mai sebész ez operációk előtti altatásnál már arra is ügyel, hogy a...
Magyarország útépítő politikája megalapozza az ország teljes gazdasági egységét Magyarország útépítő politikája megalapozza az ország teljes...
Évtizedek mulasztásait hozta helyre a kereskedelem- és közlekedésügyi...
Válság-komédiák
Ismét válság. Senki sem tudja, miért? Minek az aktualitása vetette?...
Gazdasági összeköttetéseink a Kelettel Gazdasági összeköttetéseink a Kelettel
A világháboru okozta gazdasági elváltozásokat teljes nagyságukban...
Tolvaj herczegi pár Tolvaj herczegi pár
Madrid közelében letartóztatták Wrede Adolf herczeget és feleségét,...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98