Ezer érces torok fogja énekelni a pályaudvar ekhós üvegzete alatt, hogy: „Hazádnak rendületlenül légy hive óh magyar.” A magyarországi dalárdák szövetsége fogadja majd ezen mód Apponyí Albert grófot, amikor visszajön a fővárosba. Ezer gérokkos, zengő mellű magyar, selyem zászlóikkal, tízezer diák, diáklány repeső fáklyákkal és hulló virágokkal és százezernyi ember, aszszony.

Budapest gondtól, szenvedéstől nehéz levegőjű utcáiból, ebből az elkárhozott polgárságból, szegények, megcsaltak ünneptelenek, kendővel, kalappal, mohó éljennel és néma könnyszivárgással: ez a fogadtatás készül Pesten Apponyi Albert, a genfi bajnok számára.

Az ünnep, a lelkek bálja. Apponyi Albert alakja mindenesetre a legméltóbb, hogy disz és nemesedett hangulat közepett emelkedjék a szemünk előtt. Ha mérni próbálnánk az alkalmat, amelyből ez az ünnepi készülődés a magyar társadalomban gerjedt, ugy ítélhetnénk esetleg, hogy semmi országraszóló örömünk, szerencsénk, boldogságunk aranyfödözete nincs ez alatt az Apponyi-ünnep alatt.

Trianoni széttépettségünkben, nyomorodottságunkban egy falat jobblétet, egy korty szabadulást nem kaptunk most sem ettől a genfi nemzetközi tanácstól. Csonkamagyarország, a genfi nyári szezon után éppen olyan csonka, éppen olyan koldus, mint előtte volt. Apponyi Albert az erdélyi birtokpörben volt az erdélyi magyar birtokok védelmezője: annyi történt most Genfben, hogy a román-magyar földaffaireban való döntést a Népszövetség decemberi ülésszakára halasztották. Ezt az idáig való eredményt, meg a kedvező ítéletre való jobb reménységet Apponyinak köszönheti az erdélyi birtokosság és a magyar nemzeti érdek.

Igen, az Apponyi magasrangu vitastilusa, méltóságos fanatizmusa, lényének antik varázsa, hangja, szava szépsége szerezték meg azt a figyelmet, amelyet ilyen kis messze erdélyi pörpatvar föl tudott azok közt a kényelmes és unatkozó genfi urak közt rezzenteni, azt az elfogódást, amivel egy tehetetlen nemzetecske drámai attitűddel megnyilatkozó fiára néztek, azt a pillanatot, amelyben elsőt moccant a genfi világtársulatban valami lelkiismeret, valami emberség. Talán az önvád is. Drága, reménységes ma a magyaroknak ez az egy árva moccanat is.

Ott állott a világ követsége előtt Apponyi Albert személyében egy fajtának az előkelősége, szellemi, lelki kapabilitása, régi rangja igazolása, zugó nyugtalanságának magyarázata, igazának igazsága. reményeinek jogossága. Ezt a nagybecsű hatást, ezt a nívónak ezt az érdemét, a férfias bátorságot és a bölcs tartózkodást, az energiát, az odaadást ünnepeljük meg az agg, lelkes, tudós, kitartó, hű Apponyi Albertben. Azt: a munkát, a kitartást, a hűséget minden magyarhoz, mindenért, ami magyar, mindenben, ami magyart és országot jelent.

Ezt a megtisztult lelkiismeretet, ezt a lemélyült felelősséget, ezt a klasszikus becsületet járjuk körül fáklyafénnyel és udvarló gondolatokkal. Azt az önzetlenséget és tisztaságot, amely mint a fehér vitorla jár magasan a magyar politika izgága hullámain.

Kérdezzétek meg ezt a időktől megérett, látó, belátó hazáját szolgáló szép és magas Öreget abban a birtokpörben, ami hét esztendeje folyik itthon: Kié a haza? Egy parté, osztályé, vallásé? Ezer zengő dalárdai torok mögött nyolc millió szenvedő, forró, boldogtalan és boldog szív énekli, hogy „hazádnak rendületlenül….”