A háboru utáni Középeurópának, ennek a elszegényedett, nagyhatalmaknál előszobázó, londoni bankigazgatókhoz kihallgatásra járó, egymás haját tép peloponnézoszi világnak legigazabb, legjellemzőbb képviselője az az alacsonytermetű, ludtalpu és sandaszemű, de igen ravasz s minden cseh hájjal megkent emberke, aki a prágai Hradzsin feudális termeiből az uj köztársaság külpolitikáját és még ujabb sületű diplomáciáját igazgatja, s önmagának és a nagyvilágnak olyan szivós igyekezettel próbálja a prágai Talleyrand szerepét eljátszani.

Benes Eduárd doktor tényleg éppen olyan világraszóló csodája az európai politikának, mint amilyen csodálatos volt az a szédületes karrier, amelyet az autuni püspök befutott a konventtől a bécsi kongresszusig. De semmi egyéb hasonlóság nincs közöttük.

Benes doktor egy mindenképen szürke, minden önálló gondolattól szűz, minden vezetői és vezéri tehetségtől ment kispolgári sarjadék, aki a nagy világháboru közbejötte nélkül ma a legjobb esetben a prágai csh egyetem egyik tantermében perelegálná kellemetlen torokhangján mások – világért sem saját! – közgazdasági teóriáit, ma pedig egy igen gazdag, Európa keletén, minden belső gyöngéje ellenére számottevő államnak a külügyminisztere, akit nem szeret senki ezen a világon, s kollégái, se honfitársai, se a diplomaták, akikkel dolga van, sem az ujságirók, akikkel meghatóan szerénykedő és kegykereső hangon szokott barátkozni.

„Le grrand minister du pétit péuplel”, kis nép nnagy minisztere, ahogy Genfben orrfacsaró francia kiejtése miatt elnevezték, olyan ember, aki ha bárhol megszólal, az első pillanatban mosolyra fakasztja a hallgatóit, akinek azonban sokkal vastagabb a bőre, semhogy e lenéző mosollyal sokat törődne s igazi cseh kitartással, makacs és ellenállhatatlan igyekezettel kiverekszi, hogy a gyülekezet meghallgassa mondanivalóját, bár a beszéd elhangzása után igen gyakran, rájön az ember, hogy Benes doktornak nem volt semmi mondanivalója.