Magyar kivitelpolitika vagy a gróf a vizbe fult!

1928 | Június

A magyar kereskedelem a hét politikai napirendjén kétszer is szerepelt.
Nem nagyon diszes formában. A magyar közéletből ugyan, hála Istennek, nyomtalanul eltünt már az a kiváló miniszter, aki a magyar kereskedelem istápolására elsősorban hivatott kereskedelmi tárcát azzal a hallatlan kijelentéssel vette át, hogy nem ellensége a kereskedelemnek. Haladunk, haladunk és talán ellensége nincs már a magyar kereskedelemnek, mondjuk, nyilt ellensége nincsen, de barátja?

Barátja nemigen van és olyan hivatal, ahol igazán, komolyan, őszintén gondját viselnék ennek a kereskedelemnek, olyan sem nagyon akad ebben az országban. Közben, amig ez a közönyös, rövidlátó gazdasági politika folyik tovább, odafönt, ahol az ország gazdasági politikáját intézik, nem veszik észre, hogy nem a magyar kereskedő alatt fürészelik el csupán a fát, hanem a magyar mezőgazdaság alatt is, amely pedig ez egész ország életének a gerince, amely ha megroppan, mindannyiunk gerince vele roppan.

Kerek egy esztendeje, hogy egyre növekvő aggodalommal tárgyaljuk, nem mi, de érdekképviseletek, közgazdászok, bankárok, politikusok, a magyar külkereskedelmi mérleg egyre emelkedő passzivitását. A háboru és forradalmak utáni első években szinte természetesnek véltük, hogy a behozatal, amelynek egy kiéhezett, sulyos áruhiányban szenvedő ország hirtelen föllépő szükségleteit kellett kielégitenie, 250-300 millió pengővel meghaladta a kivitelt. Aztán hirtelen visszaesés lépett föl és 1925-ben a behozatali többlet már csak 45 millió pengőt tett ki. A következő évben, 1926-ban ez a behozatali többlet már a duplájára, 82 millió pengőre emelkedett, ami még mindig nem adott aggodalomra okot.

De 1927-ben ez a behozatali többlet már a megelőző évinek a négyszeresére ugrott, 346 millió pengőre és az idén, az idei év első negyedében ez a többlet a mult év első negyedével szemben 25%-kal emelkedett, 72 millióról 101 millió pengőre, ugy, hogy az idei év behozatali többlete alig lesz kevesebb 400 milliónál, az 1926. évi hiány négyszeresénél.

Mi volna természetesebb, mint hogy ennek a hiánynak a lecsökkentésére elsősorban az árucsere fokozását igyekezzük elérni, belső termelésünket emelni, kivitelünket nagyobbitani, miután az árubehozatalt csökkenteni erőszakos eszközökkel azért nem nagyon lehet, mert hiszen folyton ujabb kölcsönöket veszünk föl, folyton uj tőkékre van szükségünk és ezek az uj tőkék végre is tulnyomórészben áru formájában kell hogy az országba bejöjjenek.

Nincs az az európai ország, amely más eszközhöz folyamodnék.
Még a konzervativ Anglia is elválasztotta a háboru után, igen heves ellenzés dacára a külkereskedelmet a külügytől és azóta uj külkereskedelmi hivatal, amelynek élén egy független parliamentary secretary áll, az Overscas Trade Departement áll, igyekszik uj piacokat szerezni az angol áruknak. Csak éppen Magyarország nem nyult ehhez a természetes és magától értetődő eszközhöz. A háboru előtt a magyar külkereskedelmi érdekeket szolgálta a közös konzuli szervezet. Sajnos, elég gyöngén és ennek kiegészitésére szerveztük meg a Kereskedelmi Muzeum levelezői karát.

Ma már van független külképviseleti szervezetünk, külön diplomáciánk, de sehol egyetlen gazdasági szerv e külképviseletek mellett nem dolgozik, a Kereskedelmi Muzeum megszünt, levelezői nem dolgoznak és az eredmény? A magyar iparvállalatok kénytelenek egymagukban s magukra hagyatva, támogatás és segités nélkül információkat szerezni és kivitelüket megszervezni, közvetitő- s külkereskedelmünk, amelyet még Trianon ellenére is lábra lehetett volna állitani, a sok chicane és sulyos megterhelés miatt elsenyvedt, – de legfőbb kárvallottja ennek a politikának mégis a magyar mezőgazdaság volt.

A gazda, akár nagybirtokos, akár kecskeméti kisgazda, egymagában nem tud külkereskedelmet csinálni. S a szövetkezetek? Tessék, kérem, egyszer megállapitani, mit köszönhet a magyar gazdatársadalom azoknak a szövetkezeti szerveknek, amelyekbe olyan hallatlanul nagy összegeket öltünk? Nem kell sokat kutatnunk: az eredmény itt van előttünk, maguk a gazdaképviselők sirták el a parlamentben, hogy a magyar mezőgazdaság sorra elveszti piacait!

Ha csak egy kis hányadrészét költöttük volna a külkereskedelmi képviseletek okos megszervezésére annak az összegnek, amelybe öt-nyolc év alatt a Futura s társai kerültek az országnak, nem tartanánk itt!

S most mi történik?
Miután elvben elhatározták, hogy részvénytársasági alapon, tehát az ipari és kereskedelmi érdekeltség s nem a mezőgazdaság pénzén, talán állami hozzájárulással egy külkereskedelmi szervezetet létesitenek, most megint azt halljuk, hogy előbb a Gazdasági Tanács kell, hogy fölállittassék s aztán kerülhet csak sor a külkereskedelmi képviseletek megszervezésére.

Évekig eltarthat, amig egy ilyen nagy szervezetet fölállitanak, amig ez a szervezet müködni kezd, amig a kellő információs anyag összegyül, de hát ez nem fontos! Fontos a bürokratikus csigatempó betartása, hogy közben a német, a cseh és az osztrák piacon a konkurencia gyökeret ver, az másodrangu dolog. Egyelőre csak növekedjék a külkereskedelmi deficit s csak énekeljük tovább: A gróf a vizbe fult! …