Dtum
Login with Facebookk
1930 | Május

Leshelyen, a nézőtéren

Szomory Dezső szindarabja, a "Takáts Alice", engemet is bevitt a Vígszínházba. Rég nem jártam ottan, "A dada" premierje óta; rossz tulajdonságom, a rosszulhallásom mindinkább elválaszt a szinháztól. Körülbelül "A dada" talajtörő lírája az utolsó szinházi emlékem, amikor hangok is elevenítették, amikről képzelődtem, amit láttam.

A leszálló hangtalansággal magam körül, a szindarabokat most már máskép veszem magam elé; ott, a titkos, érzékeny kulisszák mögött játszatom el azokat és a vigalmas kacaj, barna szomorúság, vagy támadó vihar emeli a teátrumot, az olvasmány fölött, ha megkívánom őket.

Így tanultam át Szomory Dezső darabját is, a megbujt, fölkúszó, elömlő lobogással, amilyen tüzekkel indul, lobban és gyujtja a fáklyát, a különös perszóna, Takáts Alice. A kísértő, szövevényes hölgy nem hagyott nyugton és annyi idő után elmentem érte a Vígszinházba.

Az isteni tanítás mondja, hogy nincs olyan rossz, amiből a jó ki ne sarjadhatnék. A leshelyen, a más emberek között, a nézők terén, hallottam a szindarabot... máskép, a magam módján és mert az önzésem olyan természetű, hogy menten az irodalomért, művészetért mozdul, föléreztem a szordinós zugolyban, hogy ujság, átadnivaló élmény lehet az, ahogy mi ketten találkoztunk, én és a szinpad.

Lejegyzem a históriát, a könyv elolvasásától, a szinházi függöny összecsapódásáig.


*

Takáts Alice lókötő apja szereti mondogatni a szavacskát:

- Agódom...

Mindig egy g-vel hangoztatja aggodalmát, mindig a helyzetek legaggodalmasabb fordulóján: amikor Takáts Alice az elkövetkező dráma súlyaival az alakján, először bejön a szinpadra és a vén svihák, a pumpmozdulataival ráfreccsenti az utálatosságot; egy g-vel aggódik, amikor Takáts Alice szembekerül a kedvesével és az orvostanárral s vallani fog előttük, nem nekik, de önmagáért és botlik egy g-vel, mint a sánta holló, a szavacska, amikor Takáts Alice élete és drámája megszegődik.

Olyan ez a fel-felbukkanó figura, a háborgó jelenetek tajtékján, mint egy ingerülten fintoros, tömörült, pörölymagasból lezuhanó jelző. Takáts Alice a néző elé kerül a titkaival és bejön eléje, köréje, mögéje Markovitsnak az édesanyja, szipog, nyöszörög, repdes, a fiáról beszél, azért, hogy Alice téphesse a szavak foszlányait, szőhesse a sejttetést, megindulhasson a morajlás a lelkén, mely zúgni fog, az anyóka már nincs is a szinpadon, de Takáts Alice ott áll az ablak előtt, felénk mondja a baljós estének arculatát, mely fényjelekkel csillan odalenn az utcán, a nénike tipeg, forgolódik, támolyogva botorkál a transparensek alatt, az alakja már eltűnik, de Takáts Alice megbolygatott nyugtalansága, leszakadó gyötrelme, amint csonka felkiáltásokkal kíséri az eltávozott öregasszony lépteit a mennyei, földi csillagok alatt, az anyát el nem engedi előlünk, ott piheg, liheg körülötte, mögötte, olyan mint a tónus, hogy mutassa magát a kép: a cél: a szándék, az élet clair obscurjében.

Markovits László elküldi magától Alicet, e szavakkal:
- Nincs álom, amit megoszthat az ember mással s az élet is csak annyi, hogy az ember egyedül marad...

Úgy érezzük, hogy Markovits szantenciájából azért tör fel a fény, hogy még élesebben lássuk Takáts Alice alakját és ezt a világosságot az a lélek csiholta ki, amelyik a figurák reflektoraival, így mutogatja magát:
- Az ember az egész lelkével csak annak tartozik, ami mulhatatlan, örök, végtelen...
- Aki elnézne másfelé, magasra, ahol Istenhez ér az ember s nincs köteléke többé, semmi!
- Még nem látott engem senki...

Jelző, tónus, megkonstruált motívumok, úgy dolgoznak össze, mint egy mesteri novellában. Szomory Dezső pedig mestere a novellának. A gondolatunkat akarjuk elmondani, hogy ez a szindarab azért olyan kitünő, mert a kitünő novellista írta. Nem minden novella való szinpadra, de a felépítési módjuk olyan, amivel a nagy szindarabokat küldik a közönség ellen.

Ha a novellát csupán a képzeletre, a lélekre lehet ráteríteni és nem való a szinpadra, akkor is a megalkotásának története, formája olyan, ahogyan az igazi, telitett szindarabok íródnak. A mesteri novella intuiciós szerkesztéssel viszi előre jelzőit, tónusait, ábráit; a passzust odalendíti a passzus mellé; a téma orkeszterében a piánók búgásából már röpíti a fortét; szuverén eluralkodás a novellistáé, aki adagolva dobja a szavak kelyhébe felfedezéseit és a szándék: a cél: a mondanivaló menetel, felemelkedett hatalmassággal úgy, mint a mesteri novellista akarja.

A nagy drámák feszültsége feszül az igazi novellában. Nem véletlen, hogy a jó multkoriban látott nagy magyar színdarab, ŤA dadať, elébb novella volt. Persze vannak olyan szindarabok, amelyeket nem novellisták írnak. Maeterlinck, Ibsen, Gerhart Hauptmann nemcsak darabírók, ha szinművet írtak.

Mintahogy Szomory Dezső szinpadra termett doktornője mögött érezzük, hogy Takáts Alice több, mint a perszóna, körülötte a g-húron döngicsélő atyai gézengúz több, mint az egy-ember; komplikáltan sokrétű szinmű, mely nyilasra összefogottan és elbocsájtottan, úgy megy neki az ember eszének, szivének, mintha a hajdani Szomory-novellát, a ŤGrosvenor-ostorť-t cserdítenék a közönség fölött.

*

Talán merészség szinházba menni, a szinész játékát látni és a szindarabot nem hallani? Hiszen a némafilm így fogadja a nézőt. De ez a produkció: más. A némafilm jelenetei elvágtatnak, hogy vágtassanak az események.

Itt megállnak a jelenetek, azaz az akció a jelenetek keretében mélyül, befelé építi lépcsőzeteit; a jelenet áll, míg ki nem éli magát és tényleg némaság lehetne az, ha szinészi munka nem tudná magához ragadni a figyelő képzeletét.

A leshelyen elgondolkodtam: a szinész vizsga elé kerül, ha elválasztjuk magunkat a hangjától. A szinész keltse életre, csupán a játékával, alakításával előttünk a figurát, akit a könyv elolvasása után, képzelődve látunk.

A furcsa szemlélődés, íme, tulajdonképpen a szinész legkarakteresebb tulajdonságát, az ábrázolás művészetét fogja megpillantani, csupaszon, a segítő hangok nélkül és elválik, hatalmas-e az illusztrátor, aki mozdulatainak skálázó rajzával, tekintetének üzenet-villanásaival, arcának lélek-változataival mozdítaná meg a fantáziát, hogy lássuk, halljuk, mi történik a szinpadon?

Kétszeresen szinész legyen, aki így kerül a bírálat elé.

A bölcsész Horeb tanár alázatoskodik Takáts Alice előtt; a facér édesapja is rádobja a g-betűs jelzőt; az iszalagos Tardy György fonódnék a kedvese körül és Gombaszögi Frida megáll a szinpadon, egymagában, tekintete tárul, zárul, az újjai nyugtalanul bolygatják, igazgatják a nyakkendőjét, a válla fordul, indulna és megtorpan, itt van az emberek között, de látni körülötte a távolságot, ahová elérez...

Az anya megérkezik, a Takáts Alice szíve alá érkezik,

Gombaszögi Frida tenyerének patyolatával simogatja a nénikét, anyás az anyához, hallgatja a sirdogálását, és hallgatja a távol hangjait... amiről mi is tudunk, memóriásan rajtunk a szindarab, a sűrű élet, mely gátszakadással fog elhömpölyögni a szinpadon, értjük Gombaszögi mozdulatait, a darab dialógusait és tudjuk, amint nyilik Takáts Alice titkokkal csukott szája, amint felemeli borult homlokát a horizont magasságába és elrévül a messziségbe, adja-mondja a balzsamot az anyókának:

- Ó egy nap, meglássa, meg leszünk váltva, meglássa!
- Ahol az embernek feldereng az igazság, ott megszünik a könnye...
Hegedüs Gyula sugárzó odaadással hallgatja Gombaszögi Fridát, az orvostanár ül a karosszékben, kezével megtámasztja a pápaszemes arcát, izzó figyelem, meghökkent kiváncsiság, olvadó szolidaritás az egész ember, a szinészek itt mindannyian Gombaszögi Fridáért játszanak, parancsoló erős lélek ez a Takáts Alice, részletek, mozzanatok, jelenetek valamennyien, odaalakulnak az orvosnő köré és Takáts Alice a szinpadon megteremti a maga centrális diktaturáját, fénylik a Hegedüs odafigyelő nagyszerű arca, világítja, amiről Gombaszögi Frida beszél, hangzik a szonáta első tétele, mely folytatódni fog a második és harmadik felvonásban, Gombaszögi Frida fehér kezei megrebbennek, tévetegül kulcsolódnak, elernyednek, a viziót tapintgatja, mely fel fog forrni, vadul.

Gombaszögi lankadt kezeit meglöki az izgalom, a halálos orosz zenész rimánkodása fut fel az Istenhez Gombaszögi Frida felvágódó kezein és ostromolják, megragadják a könyörületes magasságot: 
- Könyörgött, úgy könyörgött, artikulálatlan hangokban, mint egy állat, hogy könyörüljünk rajta, hogy segítsük meghalni...

Gombaszögi kitágult szemei látják a próbák éjszakáját, szemöldei rávonják arca fölé a rettenet stigmáját, orcáit járja a vihar, szája vonalait dúlja a szabaduló szenvedély és rálágyul az emlék, a még mindig kimondhatatlan... oldalt billen az arca, mint a szenvedő asszonyoké a szent képeken, a keze az ölébe hull, utána, a kezei közé a ziláltan hajkoszorús fáradt feje, miután elbúgta Szomory Dezső gyönyörű szavait:
- Hogy történt ez köztük?...
- Talán csak egy tekintet egymásra, a mécs alatt, két szem, ami csupa boldogság és hála és két másik, ami csupa könny...

A nesztelenségből kitekintek.
Csend, hallgatagság a szinpadon is.
A közönség, a némaság mennyezete alatt, ugyanúgy figyeli a hangtalan akciót, mint én.
A szinpadon nem történik más, mint Gombaszögi alakjának összecsuklása, fejének görnyedt ejtése és körülötte, kezeinek kagylózárulása, mely termeli a gyöngyöt: a könnyet...

A sírás, a megállított, gyülekvő, felszabadult sírás veri Takáts Alice elragadott testét. A közönség, lefogottan, a szinpadi tüneményt ügyeli, mozdulatlan hipnozissal a zsöllyékben, elvált ajkak résein a nehéz lélegzéssel, odakötötten a szinpadhoz a tekintet-sugarakkal. Nem dialógus, nem beszéd, nem ágáló akció: de Rajz, hibátlan, döbbenetes, előző kontúrokból kiérlelt, kiszületett Rajz - a szinész legigazibb munkája, ha elválasztjuk magunkat a hangjától...

Film?, szinte legyint perzselve a sóhaj; szinte rábuggyan a sós könny a szemünkre; a rázkódó csípő, lehanyatló vállak az élet fludiumát küldik felénk és nem film, ha néma is, mert mit tudna mívelni a fotográfia a második felvonással, ami tulajdonképpen egyetlen jelenet, suhanása nincs, csak örvénye, lélekhánytorgató hullámveréssel.

Gombaszögi Frida odaül az asztalhoz, Tardy György és a professzor közé. Az ábrák rajzanak. Az unszoló szerelmes gyávultan fecseg, a kijózanult tanár zavartan filozófál, Takács Alice ül közöttük, idegzetén a viharral, amit az imént rávetett a telefon, a lángvető emlékkel, mely kigyulladt az üdvözlő gép előtt, pórusaiban a rengéssel, hogy eljött érte a leszámolás.

Az ifjú Tardy hímszavakkal duruzsol, a professzor kesernyés, Gombaszögi Frida melléjük osztottan, nem közöttük ül... megdől, előre hanyatlik az asztalon, két karja megnyujtottan a terítékre támaszkodik, a kezei, az újjai szorosan fonódnak és merevült ábrázattal, merevült tekintettel, konokan, rezzenés nélkül, csak maga elé tekint.

A kérelem, unszolás, interpelláció ébreszti már Takáts Alice robbanásfelkészült indulatait, a pillantása gunyolódva pillant, ajkának görbéiről fullánkosan esik a szó, pezsgőt iszik, vesztegelő mozdulattal, az ajka előtt révülő eltekintéssel újra és újra, pergeti már a dialógust, szikkadtan iszik, zaklatja a könnyű mámor, és nehéz mondanivaló, lobogva megélénkül, támadva fordul a társai és maga ellen, egy szál piros szegfűt morzsol az újjai között, áll az asztal mellett, zsákmányoló ingerültséggel, a megszaggatott virággal, akkor, amikor a professzor már megállítaná Takáts Alice szavát:
- Még nem láttam ilyen beszédesnek...
Fölépített felvonás, a szinész munkájával is, az illusztrálás ereje, mely hasítja a vonalakat, magához ragadja az epizód-motívumokat, előresodorja az izgalmakat, rejtelmeket és tör a tabló felé, amikor Takáts Alice odazökken Tardy György, a közönség, a világ elé, és kifejlik a Takáts Alice figurája, felmutatja az örjöngő, megkínzott szívét, ráüt ütlegelve:

- Én, én... veri, döngeti a mellét, az ősi mea culpával:
- Én, én... én öltem meg... én...
Találkozik Markovits Lászlóval.
Gombaszögi Frida megámulja Markovits László kézíratait, az új élet okleveleit, ígéret, tisztaság jövendője lenne a halom írás és halom a tragédia fölé, ami Takáts Alice sorsa, Gombaszögi Frida ráborul az asztalra és a kiterült karjaival, elzuhanó alakjával, rátemeti a keresztet az örömre...

*

Egyforma lettem a nézőtérrel.

Itt, most, körülöttem, a sok-sok ember úgy érzi, érti a jelenetet, mint én.

Zengő hangtalanság...

Hallom.

 

 

Révész Béla

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Angliában és Francziaországban éjjel-nappal panaszkodnak a czenzura ellen Angliában és Francziaországban éjjel-nappal panaszkodnak a czenzura...
Angliában és Francziaországban éjjel-nappal panaszkodnak a czenzura...
Józsi a vígszínházban Józsi a vígszínházban
A Vigszinházban e hó 5-ikén este sikerrel adtak egy magyar darabot, a...
Világitógáz palaczkokban
A jelen korszakot méltán lehet a központosítás korszakának nevezni....
Meghalt Szász Károly  (1829-1905) Meghalt Szász Károly (1829-1905)
Ime, alig van már egy-kettő az élők sorában irodalmunk azon jelesei...
Egy új Ady-plagizátor Egy új Ady-plagizátor
Tizennégy szonett és kétszerannyi strófás költemény. A szonetteken...
Egy új pálya: a viperafogás Egy új pálya: a viperafogás
Eddig egész Európában csak Párizsban készítettek ellenmérget a...
Tétova felismerések és intézkedések itthon és külföldön a világválság éveiben Tétova felismerések és intézkedések itthon és külföldön a világválság...
„Ne mérlegelje senki ebben a mi szegény világunkban a...
Svéd király, contra svéd kormány Svéd király, contra svéd kormány
A napokban a svédek királya és a kormány között érdekes viszony...
Vasárnap délelőtt elrepült Budapestről Schuschnigg, Ciano és Göring Vasárnap délelőtt elrepült Budapestről Schuschnigg, Ciano és...
Vasárnap délelőtt törzstiszti küldöttség, díszszázad és katona...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98